God, let it be a long one...

úgy lennék most TÉNYLEG MATT részeg, hogy csak feküdjek, a fejem lógjon az ágyról és csak hányjam kifele a lelkem, hogy tényleg ne gondoljak semmire, vagy akármi, nemtudom, szétküldeni az agyam valami szarral, például sörétessel hogy ne gondoljak semmire, főleg rád ne, meg arra hogy fekszel mellettem, és akárhányszor átfordulsz álmodban átölelsz, és mormogsz ha én fordulok el.
úgy gyűlölöm ezt a rohadt egész mocskos világot, hogy az összes öntelt picsa azthiszi jobb nálam, és csak úgy lekapkodnak mint a hőkövetőrakéták szállnak az ember szájába, és szétrobbantják az ingatag kis lelkivilágom, közben meg jót röhögnek hogy "hööhö szegény balfasz malac, milyen depis", jóhogy az vagyok baszdmeg, amikor neked van párod valamelyik diszkóban, valószínűleg most is fetreng meg az ekitől buddhákat számol valami bokorban ahol anyádék nyalják alá a nyáltócsát, nekem meg csak ez az egy kurva ember van aki jelent bármit is a világon, meg akire felnézek és tisztelem, büszke vagyok rá, KIBASZOTT BÜSZKE VAGYOK RÁ, és mostmár baromira nem érdekel, azt mond minden hangember amit akar, igenis ő a legkedvesebb, a legcsodálatosabb és a legerősebb srác a világon, aki lábpárnát tart, képes napokat a gép előtt roskadni, okádásig enni a majonézt, és meginni hetven liter sört csak mert neki jólesik, és ti meg kurvára nem hagyjátok se neki, se nekem hogy önmaga legyen.
milyen alapon kéne bárkinek is megfelelni a ti elvárásaitoknak? mert életetekben volt 3 jó mondatotok? mert kreatív képzelőerővel meg tudtátok teremteni azt a bizonyos "dagadt a barátnőd" kultuszt ?
MICSODA TELJESÍTMÉNY!
vagy a másik oldal, "mekkora szar a pasid"
neked meg mekkora szar az érvelőkészséged, igaz hogy bedőltem neki, de életem végéig bánni fogom, ha nem vele leszek, mert az ember van hogy valamit igenis biztosan TUD, és én TUDOM  azt hogy akármi legyen, akármekkorákat ránt rajtam akárki, akármekkora szerbe löktök, én mostmár akkor is kitartok mellette és szeretni fogom ha rozsdás bicskákat állítotok a hátamba naponta 3szor, vagy köpjetek le az utcán, inkább úszom talpig dzsuvában meg megaláztatásban, de azzal kézenfogva aki akkor is tudja mit gondolok, ha ki se mondom.
mert egyikőtök sem volt képes megérteni mit érzek, egy pillanatra sem azonosultatok azzal ami én vagyok, ezzel ellentétben ő akkor is ott volt amikor már feladta, és amikor már talán nem is akart látni, de ROHADTUL MELLETTEM VOLT!
engem már az sem érdekel ha soha nem vállalhatom fel hogy együtt vagyunk, csak együtt legyünk, mert nem érzem magam egésznek, olyan mintha hülyéknek magyaráznék atomfizikáról, meg mikrobiológiáról, mert baszottul nem fogja az agyatok amit ugatok, neki meg soha nem kellett két percnél tovább magyaráznom mit gondolok, és ő a hülye?
meg a primitív?

én szeretem, és remélem lassan ő is rá jön arra amit itt leírtam, mert ő a másik pár zoknim :3

bábel

megzavar hogy egyik percben felemelsz, aztán mindkét kezemet letaszítod a szikla pereméről, és csak bámulsz ahogy zuhanok, egyre mélyebbre, egyre sötétebb helyekre, majd megfogod a kezem ott, ahol már a lelkem darabkáinak hullása ver visszhangot a szakadék falairól, és visszarántasz magad mellé. újra és újra és újra.
néha még belém is állítasz egy dárdát mielőtt lelöksz, én pedig hegesre kaparom a bőrünket.
vörös labirintust rajzolok a combodra, hogy találj hozzám.
lángba borítom az életed hogy levegőért kapkodj és belém kapaszkodj.
leborítom az összes kártyavárat.
 
nélküled meghalni sem érdemes.

minél jobban próbálok közelebb kerülni a lánghoz,  annál jobban éget, mintha a napba repülnék. tudom hogy eléget és nem vagyok képes arra hogy megérintsem, de mennem kell mert vonz a fény.

aki éjszakában nőtt fel, annak a legerősebb drog a nappal.

esküszöm többé nem leszek boldog, vagy nem leszek szomorú, leszek kutya, macska, leszek lepedő, leszek a lámpád és leszek minden, teljesen eldobom önmagam, nem ragaszkodom semmihez, engem nem köt az élethez már más csak az az érzés amikor a tested melegében alszom el. semmi nem valóságos.

nem akarok többé játszani

egy dobókocka hat oldalából én tuti egyet se dobok ha az életemről van szó XD

mondhatni, ha elémraknak egy tál levest késsel kezdem el enni

nem bírok magammal
nemrég értem haza és úrrá lett rajtam az indokolatlan izgaloommmm

AAAAAAA

ANNYIRA KIVAGYOOKK XDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

üresek nélküle az éjjelek

faszomki

ma egésznap mióta fogtam magam és nagy kegyesen kikeltem az ágyból csak egyfolytában szenvedek, kurvára nem köt le az élet
meg úgy semmi
mert a semmi az nem valami, a valami meg nem az a valami amiben benne van valaki aki történetesen az a valaki aki mé is ne szarna telibe
én is telibeszarnék mindenkit
csak most mindenki engem szarik telibe
mert egy gyökér vagyok és mindenki utál
ez a szaros blog se válaszol soha, de legalább írkálok valami szart ami senkit sem érdekel
egyre inkább televagyok már a hülyeségekkel, azt se tudom mit csináljak
utálok egyedül lenni és utálok egyedül aludni, meg egyedül kelni, meg egyedül enni, meg egyedül filmezni, meg lolozni is utálok, csak vele akarok lolozni, egyedül szar azis, meg szar a virsli, pedig nem az a ratyi coopos hanem sága, de még az is szar, meg ez a kurva majonéz mellette, meg a hozott saláta is szar, meg szar a cigi mert magamnak töltöttem, és szar ülni, meg szar feküdni és nem nézni senkit, meg szar hogy nem ölelgethetek mást csak azt a szar plüsst, meg a szaros párnákat, meg a kurva takaró alatt is hideg van, meg ha sírok még az is szar, ha röhögök az még szarabb, mert semmi nem vicces, és utálom azt a szar parfümöt amit itthagyott és utálok mindent befújni vele, és szarszaga van, szarszagú az egész kibaszott szobám, szar vagyok, és ő is szar, mert egy szaros üzenetet nem ír vissza már húsz perce, meg szar hogy nem szeret és szar hogy én meg igen, és szar hogy senkit nem érdekel hogy nekem szar, már őt se, és utálom hogy holnap vasárnap lesz, és utálom hogy utána hétfő, és utálom az egész várost, utálok mindenkit, utálom a koncerteket, utálom a bort meg a kólát, utálom a büdösszájú alkesz seggeket, és utálom hogy nem is utálom a koncerteket, és utálom hogy ottvan meg azt is ha nincs, és gyűlölöm hogy nem látom, és ha igen még azt is. szar egyedül fürdeni meg fésülni a hajam a tükörben, meg hogy kurvára szar hogy nem tapogathatom a szar puha bőrét a nyakánál ahol mindig is rohadtul utáltam, mert olyan kibaszottul rohadt szar az egész és utálom hogy nem ölelhetem meg meg nem szagolhatok bele a seggébe ha nekem úgy tetszik mert kurvára utálom hogy utálok mindent
hogy állna bele egy büdös nagy lófasz az isten picsájába a holdfényes hortobágyi legelők kellős közepén decemberben
legyél ám fent fészbukon, aztán ugyanakkora lendülettel basszál is rám, meg hogy wifi mellett alszom el meg minden idiótaságra felkelek mer azthiszem rezeg az a hányinger telefon, meg hogy nemtalálok normális laptopot hatvanezerért az is miattad van te pöcs, mert te neked mindegy kibe rakod a farkad meg ki nyalogatja az arcodat, csak elmondom neked, hogy kurvára nem én vagyok az, és te meg leszarod hogy nem PONT ÉN vagyok az hanem valami másik pina vagy fasz vagy kutyamacskalótehén, kitérdekel, csak nem én, pedig én akarom nyalogatni az arcodat meg a talpadat szúrkálni fogpiszkálóval meg tépkedni a hajad mikor unatkozom meg megharapni a nyakad és nevetni a válladon amikor találsz egy szar posztot a neten, meg képeket nézegetni este mikor tudjuk hogy másnap menni kell, meg az utolsó pillanatig keresgetni a filmet, aztán összeveszni hogy drámát vagy akciót, meg hogy feliratos és az ratyi és hogy te már fáradt vagy és hagyjalak békén, meg agyonnyomni a vágósúlyhoz közeli méreteimmel, és te meg mosolyogsz, és tudod hogy szeretsz titokban, csak nem mered elmondani, én pedig minden nap elmondanám, este meg délután, mikor elfelejtelek felhívni, meg hápogni a lakás másik végéről te meg visszahápognál, és szaladnék, és te is szaladnál, aztán mikor odaérsz megölelsz én pedig boldog vagyok.
majd egy hét múlva összeveszni, és nem érdekelnél, és én se téged, utána hagyni egymást amíg össze nem szorít az ideg, hogy ki az a fekete hajú kurva, meg az a dagadt tehén, és miért beszélgetnek veled kedvesnek tűnő prostik, meg felszínes kurvák, meg hogy nekem ki ír, és én mit mondok, jól összeveszni, az utolsó csepp vérig haragudni, aztán pár nap múlva megint mindent utálni, és utálni a pálinkát meg a barátokat, utálni a zenét meg a reggeli buszozást, és megint hiányozni, kelleni, szorítani és elengedni, újra és újra és újra elbaszni mindent, elbaszni az egész életem és a tiédet is mert ezt akarom, hogy minden szar aztán megszerezlek, az enyém vagy és kiteszlek a falra, pont középre hogy mindig láthassalak, és mindig örülhessek neked, és megunhassuk egymást megint.
faszom

középen

Jó lenne egyszer egy főtér
ahol leültem a fűbe és teli szájjal nevettem magunkon
Meg rajtad is, pedig ott sem voltál
csak gondolatban.
Mert nem jöttél, és nem fájt mégsem,
mert szerettem a gondolatodat eltenni, és szeretni
Minden este az emeleten
Aztán elküldtelek, de nem mondtam neked
semmit sem, mert nincs rá szavam,
De az emlékedet elteszem,
és szeretni fogom minden lélegzettel
Ahol csak járok
Meg a dunaparton, amikor idegesen
a hajamba kapott a szél, te meg a derekamat kaptad el
Csak úgy, kicsid idegenként
és forogam, körbe körbe
Amíg meg nem szédített hogy elment az év
meg hogy már nem kellettél, és már nem keresett
Éjszaka senki sem
És amikor melletted álltam a buszmegállóban,
aztán meglepődtél,
hogy mennyire szeretlek, aztán megfordultál,
És te is elmentél.
Emlékszel hogy nem haragudtál semmiért,
amikor nem tudtam abbahagyni
És akkor megöleltél, én pedig féltem
Most is félek.
Most nem vagyok sehol sem, és nincsen
Te sem, bárki is vagy,
de félek, hogy elveszítem a teret vagy a dunapartot
Vagy elfelejtem mennyire féltem ott a sarokban
Te veled.

Cukormáz

nos.
mint azt az a kevés rendszeres olvasóm tudja, alliterált ömlengős és naaaaaagyon zavaró szövegek gyára vagyok.
na de mossst aztán MEGINT kivívta a világ haragom.
először is boncolgassuk az egyéniség, és annak elfogadása fogalmát.
ki is az egyéniség?
aztmondják a "szeresdönmagad" éllovasai, hogy ìgy, MINDENKI EGYÉNISÉG HAVAHAVAHAVAHAVA
el kell keserítselek, ez kibaszottul nem igaz.
ma már egyre kevesebb ember van aki bele meri tenni a lábát olyan cipőbe, ami NEM AirMax. például. és akkor ez az elfogadott, meg a mainstream, oké. de egyre több művész van. ez egyáltalán nem baj, nagyon sok tehetség van aki így a hangjára talál, de ott az elkeserítően nagy hibaszázalék, akik lehúzzák nem csak a mai nap alkotóit, hanem a régieket, az oszloposokat, a nagyokat. 

ez igaz a rajzra, festészetre, irodalomra, költészetre és a zenére is. nekem majd' az összesből van egy-egy ilyen pokol alá való szemétdomb emberismerősöm, akik szeretik felvenni a virágosrucit, meg a kiiiiiiibaszott egyedi zenét hallgatni és közbe velem együtt jár immár utolsó éve grafika szakra, és nem tud kockát rajzolni. nemis. egyenes vonalat nem tud húzni. nem tud harmonikusan színezni, nincs térlátása, és ebben az a végső poén HOGY Ő ELISMERT ÉS KERESETT MŰVÉSZ. közelébe sem ér annak amit az osztálytársai csak poénból összefirkálnak, az, amivel ő esküszöm, nem vicc, NAPOKAT dolgozik. igazából halvány fogalmam sincs mi a fasznak nevezzem ezt a szenvedést amit csinál, ráadásul "fotózik", olyan képeket gyárt amire nincs más szó mint hogy teljesen JELLEGTELEN. annyira átlagos minden, az egész ember, amit csinál, az minden olyannyira, de annyira fájdalmasan átlagos, hogy mást nem vált ki belőlem csak egy tök kellemetlen érzést így a gyomrom felé, de még azt is csak olyan szinten jellegtelen módon, hogy ha nem figyelem fel se tűnik mitől fordul ki a belem.

erőlködik a rajzzal, erőlködik a fotózással, erőlködik egyéniség lenni ( nem említettem, de menstruáció színű ápolt 7 szál hajjal rendelkezik, amire ő állatiiiiii büszke áááám há' mee hogy az igenis peros, és nem fosszínű, de hát istenem.) erőlködik az angollal, ami mellesleg oly' szinten nem szereti őt, hogy ha egy nyelv beszélni tudna, akkor vele tuti nem beszélgetne. ennek ellenére ő nagyon is beszélget angolul a közösségi fertőzéstartályon, úgymint: FROM YOU NICE MY DAY(tőled szép a napom....ads.-d.d-asdads) , LAST DAY THAT I'M A CHILD (utolsó napom gyerekként, ezt a tizenkilencedik szülcsinapcsijára rakta ki) és még sokan mások.. XDD

ezen már csak nevetni lehet, így kellemetlenül, úgy igazán telipofával hogy valakit aki EZ, ezt keresik, ezt futtatják, ő minden versenyen el van indítva, hetekig kiállít a dózsán, és közben a kisujjamban több a művészi érzés mint ebben az egész emberben, meg abban ami kijön belőle úgy összesen..

jaj de szép virrágok vannak a réten

egyszervolt, hol nem volt egy naplemente, volt egy fiú, volt egy lány, és aztán egyszer csak kettőjükből "mi" lett.
a lány saját magát kereste, a fiú pedig nem tudott választani önmaga és a világ között.
összetörték egymást, majd együtt ültek megint, mindig egymás romjain, és mindig újra egymásra találtak. a lány remélte, egyszer újra az lehet mint volt, a fiú pedig hitte, hogy egyszer majd nem fáj már senkinek az, amit tesz és amit mond.

sokat sírt a lány, és sokat is nevetett, sokat idegeskedett a srác, és sokat mosolygott. hiába nem engedett egyikőjük sem, másképp nem voltak boldogok, boldogabbak mint bármikor.

aztán jött a béka.

ez egy hülye mese, hülye emberekről, hülye helyeken, akik hülyeségeket csinálnak.

először senki sem látta hogy fekete tintát eresztett a tükörtiszta vízbe. majd egyre jobban fuldoklott a lány, egyre jobban marta a szemét a pokolbéli kénszag, maró könnyek csordultak a szeméből, nehezen mozgott, a torka feldagadt, gombócot érzett benne, kiáltani sem tudott többet.

a fiút megvakította a béka mérge, belefolyt a fülébe a sűrű gyűlölet, és nem hallotta, nem látta többé azt amit szeretett, nem látta mi a valóság és a béke körbefonta ragacsos nyelvével, majd magához rántotta a fiút, és nem engedte kövér, terebélyes teste mellől.

a fiú királylánynak látta a békát, vattacukornak érezte a kénfüst szagát, formásnak találta a kövér békatestet, és angyali kedves szónak az éktelen kuruttyolást.

a fiú beszélt, megnyitotta a lelkét a démoni teremtménynek, a saját nyakát tette a béka tapadós ujjai közé, hogy a megfelelő pillanatban az szoríthassa, teljes erejéből, majd eleméssze és a saját testének részévé tegye őt, mindörökké.  a béka öntelt volt, tudta, mérgével végérvényesen sikerült elvennie a fiút a lánytól, hisz megbűvölte őt, tökéletesen, minden sátáni sötétségével amit csak össze tudott kaparni.

ereit felmelegítette a győzelem érzése, elmámorította a tudat, hogy az egyszerű lányt megfosztotta mindentől ami számára fontos volt, és megszerezte azt, amire valójában neki semmi szüksége nem volt, de imponált neki hogy a fiú végighallgatja undorító hangján motyogott történeteit, megajándékozza gyermekien szép mosolyával az ő förtelmes arcát, dicsőíti terebélyes alkatát, együtt ül vele az iszapban nap mint nap, nem zavarja a bűz, nem zavarja semmi.

a béka elérte hogy a fiú gyűlölje a lányt amiért az nem engedte hogy a béka a fiú közelébe menjen. mert megakadályozta hogy találkozzanak. ám a béka erőszakos volt, nem hagyta magát egykönnyen. tette amit tennie kell, minden mozdulata súlyos, gonosz. a lány nem volt gyenge, kitartott, erőszakoskodott, sírt, könyörgött a fiúnak, de az behunyt szemmel, süket füllel fordított hátat neki, és sétált bele mindkettejük végzetébe.

mikor a fiú elküldte a lányt, azt mondta neki hogy a béka lelke szebb, a béka becsületre méltóbb mint ő, a béka szíve tisztább mint a hó, a lány pedig mit nem képzel, szörnyű szavak a szájából, hogy meri ily módon lehurrogni a békát, ki csak a barátja akar lenni, és többet lát belőle mint a lány, aki évek óta a teljes szívét hagyta ott az úton, az egész életét döngölte a földbe a fiúért, aki számára maga volt a tiszta remény. a fiú aztmondta a lánynak a béka látta amit a lány évek alatt nem vett észre.

sírt, sírt, álló napokon, éjeken át.

összetört.

majd feladta.

a fiú vakon élt, és vakon halt, a béka egyre kövérebb és kövérebb lett, mígnem már nem volt más hátra, elfogyasztotta a srácot, mindenestül, aki élete utolsó lélegzetvételéig hitte, hogy jól döntött, mikor magára hagyta szerelmét a békáért, aki csupán önzésből és hatalomvágyból szorította őt magához. bolond módra döntött, bolondként halt meg.

egy éjjel a szobája közepén, körülötte évek emléke a falakon, felemelt fejjel, végtelen fájdalommal szívében a lány porrá vált. és elvitte a szél. semmi volt egyedül, és semmivé vált végül, de ők még ott lesznek minden naplementében amely életre kél a horizonton, pár perc szépség, az órákon át tartó sötétség ragacsos leple előtt.

Hazátlan

Hazátlan, házatlan

Beázott sorok.

Elkopott, elmondott

Marad kimondatlan.

Hamisan elképzelt

Karcos üveg,

Eltöretlen.

Elhagyott, elfagyott

Szürke föld.

Magasan, büszkén,

Rab maradt.

Láncra veretlen

tárt szárnyak,

Törhetetlen.

Romok, csak romok

Rímtelen sorok.

Elégett, poros

marad elmondatlan.

Meglátott jövők,

Opálos kövek,

Történelem.

Veretlen sereg

Hűséges város,

Embert kiáltó farkasok országa,

Hová zár a zárka

Ha nem lesz,

Ki zárja?

Sínek kísérnek.

Eltűnnek.

Mind kísértet, ki sértett

Csont és csont

Ölhetetlen.

Évek élnek,

Elcsalnak.

Az élet ÉLTET,

füst meg kén,

Élhetetlen.

Hazátlan, Hazátlan sorok,

Elmondatlan jövők.

Történelem.

Elhagyott, Elhagyott föld,

Elégett láncra vert kitárt szárnyak.

Eltöretlen.

Romok, Romok,

Szürke kövek, rab szárnyak,

Tűrhetetlen.



.

ha tudod, mondd el ki vagyok

egyszer mindenki magára marad. elszakad a gyöngysor és a barátok a szélrózsa minden irányába szétszélednek, mindegy, mennyire is szerettük őket. néhányat évek, hetek, napok múltán megtalálunk, van amiket soha többé. de akiket visszakapunk, már nem is csillognak olyan szépen mint régen. egy szemből nem lesz lánc. nem leszek egész soha sem. elszakadtam az élettől, és nem tudok olyan csomót kötni ami megtartja azokat akik megmaradtak vagy azokat akiket újjonnan kaptam. szétfoszlik a fonál, és megint két kézzel kapok a szétgurult szemek után, megint csak ott vagyok ahol kezdtem. pedig az emberek fontosak, NEKEM fontosak, nekem mindig is fontosak voltatok és lesztek, hát miért nem szán rám egyikőtök egy pillantást sem?
rám se néz a világ, elfordul és tudomást sem vesz rólam. mást lát maga előtt, mást tart a tenyerén, másnak ad gyógyírt a sebeire. nekem már nincsenek is sebeim. nem érzek többé. nem sírok, megígérem. nem érzek szégyent a folyosón sétálva, nem folytogat a zokogás matekórán, nem fázom egyedül esténként, nem félek az utcákon, nem mondok semmit, nem hiányzik a beszélgetés. jól vagyok. boldog vagyok. egyedül is ember vagyok.(?) egyedül is vagyok. egyedül vagyok. meg se lep, el se szomorít, nem is érzek semmit! semmit semmit semmit, VEGYTISZTA SEMMIT, LÓFASZT SEM. köszönöm nektek, EZT nem akartam!

szavakkal játszó, fülbe mászó száj

" Volnék hó hogyha rád eshetnék
Könnyű szél
Elfújnálak, hidd el, könnyedén
Tócsajég
Elcsúsznál hogyha épp félrelépsz
Itt vagyok
Többé nem köt hozzád semmi szép "

ráégett a bőrömre egy régi emlék, belevéstem egy éjszakát, rám hegesedett a múlt. rajtam van egy november, és örökké ottmarad. a szívembe karcoltam egy májust, egy örök tavaszt, homályos szeretetet, és folyton újraéledő rajongást. a fejemben március van, és szeptember. az ujjaim augusztust írnak a decemberi hóba, a csontjaimban érzem az októberi szelet. a húsomba belemar minden elmúlt év. és ottmarad. nem mozdul, a részemmé válik. majd elfelejtem, és szeptember lesz. az idő 360 fokot fordul, és az elejéről kezdem. márciust remélek, és szeptember lesz.
mindig szeptember van, nekem mindig sárga szeptember, mindig megszületek, és mindig elkezdődöm, mindig ősszel jövök, mindig ősszel. akkor mikor minden megy, és minden elmúlik, én akkor jövök, mint elkésett üzenet, az utolsó megoldás, az utolsó utáni lehetőség. az aki mindig ott lesz szeptember után, és akit soha nem választanak márciusban, pedig a szívem májusa, és az agyam márciusa azt reméli, és naivan elhiszi hogy lehet. de az egész lényem szeptember. az egész létezésem szeptember. nyarat lélegzem, és telet érzek. forró szemekkel nézek hideg arcokra. egyszer, nem is olyan rég, az én augusztusom annyit mondott hogy mennyi hazugság van ezekben a sárgásbarna szemekben. még a szemem is szeptember-színű. szerelemmel nézett a gyep-zöldre, boldog megkönnyebbüléssel a karamell-barnára, gyűlölt csalódással az acélkékre, fájdalommal a borosüveg-zöldre, bizalommal a narancssárgára, és bizonytalan reménnyel a kávé-feketére. látott annyi csodát, és látott annyi szépet. ez a sárgás-barna minden jellegtelenségével, és minden hazugságával látott ezer és ezer üres szempárt. és ha hazudik a szemem?
ha igazat mondana az sokkal fájdalmasabb volna nekem is és másoknak is.
senki nem tudhatja mit érez és mit gondol a szeptember.
a szeptember csak jön, elvesz, tönkretesz, megöl mindent ami színes és él, majd elmegy, és egy év múlva újra eljön. de ott lesz minden szerelem halálában, ott lesz minden csalódásban, minden összetört szilánkban. az élet élteti a halált, és azt én hozom el minden nappal, szívemből kívánom minden hamis partizánnak, az összes hazug forradalmárnak és hamis félreütött hangnak, és félrehangolt húrnak. én foglak eltépni titeket, észre sem veszitek.
élete végén a szeptember felgyújt minden elszáradt falevelet ami magában maradt, minden faágat ami a földjén hever, és így nem nevel majd új füvet a március. a december eltakarja hóval, az október mossa tisztára esővel, az augusztus újra felperzseli, így leszünk majd kerek egész, a szeptember és az augusztus, de csak ha már mind a ketten elmúltunk. esélye sincs a gyermeteg tavasznak a tomboló tűzzel szemben, amit soha nem fog elviselni. nem ér semmit a lagymatag záporral, és nevetséges szellőkkel. túl kicsi hozzám minden évszak, mert az ősszel ha egyszer mindent elpusztít, a legszínesebb tavasz sem tud mit kezdeni.

...

úgyérzem lassan elrohan mellettem az életem. csak kapkodok jobbra balra, minden után ami kicsit is számított, de már látom a végét. egyedül maradok. nem is értem hogyan gondolhattam másképp. mindig is én voltam az aki egyedül ül, egyedül vár, egyedül fekszik, egyedül jön, és egyedül megy. mellettem nem áll majd senki életem legszebb vagy legrosszabb napján. nem nézi velem senki a kirakatokat. nem röhög senki azon, milyen vicces is hogy folyton elesek. vagy hogy milyen idiótán áll a hajam. nem fogja senki a kezem akkor mikor támogatásra van szükségem. senki nem ölel át reggelente, hogy ne legyen több szar napom. és nem lesz boldog többé senki, mikor rájön mennyire is tudok szeretni. hogy milyen gyerekes hogy mindent szépnek látok. hogy mennyire jó hogy vagyok, vagy milyen buta dolog annyit idegeskedni. én mindig az leszek aki mindent tudott, és mégis semmit. akinek ott volt minden a lába előtt, és mégsincs semmije. miért mondanék ilyet? kétségbeesés? kamaszproblémák? semmi komoly. de én nyugodt vagyok. higgadt. hidegvérrel nyugtázom hogy ezek tények. és átkozom magam hogy eddig nem láttam tisztán. azt a napot is a pokolba kívánom mikor elhittem hogy máshogy lehet. azt a két nyomorult évet amikor boldog voltam.. azt a halálos csendet, és azokat a percenkénti csalódásokat amik nap mint nap érnek. hogy egyáltalán rájöttem erre. kiégtem. én nem tudom, megéri-e harcolni még. nemtudom mit tegyek. nem tudom ki vagyok. nem tudom kik az emberek. nem tudom ki van mellettem. nem tudom ki őszinte és ki hazudik. ki az aki én vagyok, és ha van olyan, ő mennyire hasonlít rám? ugyanazt a zenét szereti? néha rájön a szófosás? ő is zavarban van a boltban? ő is fél néha a magánytól? talán ő is tudja mi az a szeretet? ő is meg akarja mutatni egyszer, odaadni valakinek a szívét, és soha de soha nem kérni azt vissza. olcsó filmeket hallgatni, miközben megszűnik minden, ő sincs, én se vagyok. csak nézünk egymásra és örülünk, nem is tudjuk minek, csak jó. egyszerűen jó minden. jó ott ülni egymás mellett, és belesüppedni a közhelybe. jó tudni hogy nem vagyunk normálisak. jó tudni hogy ugyanazok vagyunk. hogy látunk, úgy ahogy mások nem. hogy tudunk, és mégsem érezzük a súlyát. lehet hogy aki én vagyok, nem is létezik. lehet hogy annyira ismer hogy nem akar velem lenni. nem akarja látni a szilánkokat, és a hőséget. az élő és a holt egyvelegét. azt a megbomlott tudatomat. azt az elcseszett személyiségemet. a hülye fejemet. az irritáló humoromat. ki lehet az "aki így szeret"?

mi leszünk a legboldogabb nem-szerelmes pár

egyszer elsétálsz majd mellettem. én pedig úgy csinálok mintha nem is ismertelek volna. a levegőt szorítom magamhoz, úgy ahogy egyszer téged. a kezeim a semmibe marnak utánad, és a szívem azért a senkiért dobban akit nem is ismertem. azt a játékot játszom majd, amit csak egyedül lehet. aminek csak a fájdalom a szabálya, aminek a sebek a céljai. mindkét karomon fájó pöttyök mutatják hogy elfutnék. a fal nem hagyta hogy nyom nélkül szabaduljak. magamba fordulok majd, te pedig nem érted miért teszem. füstöt fújok neked a vízre. és a porba rajzolok magamnak családot. a jövőt magammal írom, a véremmel és sok sóval. szeretettel, csalódással, összetört álmokkal és reményekkel építem fel magam. én leszek az elmúlás. én leszek a legnagyobb hibátok. ÉN LESZEK AZ, AKIT INKÁBB NE TÖRTETEK VOLNA DARABOKRA. az leszek akit megbántatok, az akit eltitkoltok. az akinek soha nem voltatok részesei, akinek nem vittétek el a lelkét, és felejtettétek a sárban.. én leszek az akit soha nem láttok igazán. mindannyian szeretni fogtok. jobban a saját életeteknél. aztán elfordulok, és magamhoz szorítom a szeleket, és a földet, mert tudom hogy azok mind ti vagytok, ti, azok akik üressé tettétek az életemet. ti vagytok akik megtöltik a napjaimat kínszenvedéssel és boldogsággal. minden renben lesz már. lesz. egyszer. hazudj nekem, és sose valld be hogy megtetted. mert te nem tennéd. te pedig tegyél tönkre. vedd el tőlem az énem minden darabkáját. van kit hibáztatnom. van hibás a halálomért. nem látják meg ?! azokat az el nem kiáltott szavaimat? senki nem hallja ha nem mosolygok? és ha igen? miért nem örül velem senki. csak el akarok bújni. és örökké csak csöndben nézni a tagadást. ott akarok maradni a kényszer szeretetben. a kierőszakolt boldogságban. a műanyag életemben.

hat ja

uuuu valoszinuleg en soha nem leszek kepes azt elerni amit egyszer akarok xddds feligmajd mindig eljutok es utana evekig szenvedek es majd felszavakra tamaszkodom meg a joindulatra meg hogy egyszer ugyis megsajnal valaki aki van eleg ertelmes meg emberi ahhoz hogy egyutt tudjak vele lenni DE en olyan ocsmany vagyok hogy anyam se lat szepnek... konkretan taszitom az embereket. iszok mint egy vasutas, bunko vagyok mint egy taxisofor es hulye mint a seggem yddd miiieeezz... MIERT BASZIK KI VELEM A SORS ENNYIRE XD  ha legalabb jol neznek ki de igy meg arra se szamithatok xd #singleproblems #fuckthisshit

azt akarom

néha olyan jól esne néhány jó szó. amit elhihetek. amiről akármennyire is ellenkezem, de meggyőznek hogy igaz. jól esne ha aztmondanák hogy szép az arcom. hogy nem vagyok reménytelen. hogy kellek. hogy én vagyok az a bizonyos valaki, nem csak egy megszokás. hogy minden szavamat szeretni kell, minden mozdulatom tökéletes. hogy más vagyok mint egy véletlen. hogy jobb vagyok a sorsomnál. szeretném ha megmentenének. szeretnék én lenni a világ, nem csak egy hétvége belőle. menedék akarok lenni, sziget, egy madár, a szabadság. szél akarok lenni és eső. csoda akarok lenni. érezni akarok. más akarok lenni, olyan, akire aztmondják hogy megéri. az akarok lenni akiért bármit feladnának. azt akarom hogy ismerjenek, azt akarom hogy tudják ki vagyok. önmagam akarok lenni, nem csak egy halvány szellő. én tornádó vagyok, veszély, harag, pusztítás. én ház vagyok, biztonság, nyugalom, szeretet és tűz. az vagyok ami lenni akarok. nem magamért, de mindenkiért. mindenem a világé, az eszem, a szívem, a lelkem. tiporjanak a sárba. azt akarom hogy valaki gyűlölhessen. annyira, hogy ne akarjon elengedni. azt akarom hogy öljön meg, ha itt az ideje. hogy törje minden csontom szilánkokra, dobjon el, menjen, és soha ne nézzen vissza. gyűlöljön örökké, tiszta tűzzel, annyira hogy soha ne engedjen el. kötelet akarok a torkomra, olyat, amit senki nem vághat el. türelmetlen akarok lenni. ideges. félénk. egy nagy gombóc szeretet akarok lenni. mindig ott akarok lenni és soha el nem menni. azt akarom hogy maradni akarhassak. hogy akarjam hogy ne legyen vége. örökké akarok élni, és örökké meghalni. én vagyok ő, és én vagyok te. én vagyok minden. örök vagyok. soha véget nem érő. kérdés vagyok. válasz vagyok. torony, és tenger. hideg forróság, öntelt csalódottság és gyilkos élni akarás. néha olyan jól esne néhány jó szó. amit én majd soha nem akarok elhinni.

tides will bring me back to you

 tökre olyan vagyok mint egy kis doboz gyufa. én vagyok a doboz, a szálak bennem az emberek, és ha valakit jobban szeretek, egy ideig NAGYON ég, és nagyon minden, de aztán ellobban.
ez az időtartam 3-4-5év, de ha egyéb dolgok befolyásolnak (átbaszás, leszarlak, veszekedés, lelkembegázolósdi) akkor ez jelentősen lecsökken, habár sokszor van hogy utána újra képes vagyok érezni a mellkasomban azt az igazán ismerős, szinte mindennapos bizsergést, mintha a tüdőm felülete melegebb lenne a kelleténél, és mikor erre rájövök, elvörösödöm, görcsbe ugrik feneketlen gyomrom, és képes vagyok minden egyes szótagot magamba akasztani, és napokig azon idegeskedni hogy mit mondtam, mit nem mondtam, hogy néztem ki, kár volt-e parfüm nélkül elindulni, nincs kilakkozva a körmöm, melyik oldalról nézték a fejemet, vagy egyéb kis faszságok, amikkel valószínűleg mindenki így van, és lényegtelen, de azért én NAGYON SZERETEM EZT ÉREZNI. most ez mazochizmus?
zavaróan befolyásol a hangulatom, SŐT az is hogy éppen milyen számmal a fejemben ébredtem aznap és hogy az milyen érzéseket hoz elő belőlem, mert ha teszem azt, épp a 5$ Bitchcore-ra ébredek, akkor körülbelül a hajnali busz 70%át szemközt köpködném, de ha éppen mondjuk a Bájolóra akkor úgy tudom sajnálni magam mint az állat, vagy éppen mindenkit körbeölelgetnék akit csak találok. Saját magamat befolyásolom, és nem tudom irányítani, hogy mi változtatja meg az egész kis lényem, vagy éppen mi tart sakkban, amitől úgy érzem lassan megfulladok. most például teljes mértékben tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban hogy hogy is állunk tulajdonképpen. most jó nekem az élet vagy nem jó, minden rendben, vagy semmi sincs rendben, túl hideg van a pulcsihoz, vagy túl meleg a kabáthoz, gáz-e hogy minden nap a kis belebújós pulcsimban veszem a levegőt, vagy ha épp nem abban vagyok, kiröhögnek-e a hátam mögött, szarul nézek ki, vagy nem vagyok rossz...
és elérkeztünk ahhoz a ponthoz ahol legszívesebben fejbelőném magam a sokszor elmondott önsajnálattól, és inkább költöznének egy kavics alá azok akik megmaradtak mellettem.
lehet, hogy hülye vagyok, és csak beleképzelem, de egyre inkább kezdem úgy érezni hogy azért kerülnek az emberek mert gáz vagyok. ( és itt jön az a rész, ahol a legtöbb kecskeméti osztálytársam egy baltával esne nekem, hogy már megint hogy lehetek ilyen kicsinyes XD ) de egyszerűen LOGIKUS hogy azért nem mutatkozik velem senki vagy valami, mert elhanyagolt vagyok, szerintem büdös is, és vészesen, de már tényleg undorítóan KÖVÉR, - nem duci, nem túlsúlyos, nem dagadt, hanem KÖVÉR-töredezett a hajam, és göndör, pattanásos vagyok, szerintem tuti hogy sárgák is a fogaim, dohányzom, és mindennek a tetejébe lelkileg épp annyira károsodott hogy az embereknek az különösen kellemetlen legyen. most meg még az is, hogy pánikszerűen egyedül érzem magam, és mindenkinek képes vagyok egy köszönésből teljes életművemet előadni, órákig csak arról beszélni mennyire szar nekem, és még csak szerintem nem is érzékelem hogy a környezetem egyre inkább taszítónak talál. pedig tudom hogy nehezebben nyílok meg, sőt, szinte egyáltalán, senki nem tud semmit, egy ember van aki majdnem, és beszarok, nincs egy éve hogy ismerem. ezzel ellentétben pedig mindenki vár kecskeméten, és egyszerűen szétszakadok a várakozástól hogy végre ott legyek, és közben mégis rettegek hogy már oda sem tartozom igazán. nekem nincs is helyem. én egy ilyen kis mindenki lábtörlője vagyok, akit sokan ismernek, és sokan meg is bíznak bennem, elmondják mi a baj, és annyi szarsággal vagyok tele, és soha nem felejtem el mit szabad és mit nem, és mindig mindenkire odafigyelek, ha kell, cigit adok, inni, kaját, CIPŐT, pulcsit, tollat, lapot, rágót, puszit, ölelést, egyszerűen akármit és soha nem is kértem, nem vártam el, most sem várom el a viszonzást, mert az magától jön, és nem mondom hogy nem igénylem, de nekem nem kell a szánalomszeretet.
elég nyomorult vagyok magamtól is, nem akarom hogy azért foglalkozzanak velem mert én ezt meg azt tettem amivel megváltottam a jegyem egy útra azzal aki épp tartozik nekem eggyel. a cigit se kérem vissza soha. MERT LESZAROM. nekem ne jöjjenek már azzal hogy jaj köszi cica, imádlak, és közben a bele kifordul tőlem. engem szeressenek baszdmeg, nem vagyok egy rohadt fiók, amibe mindenki beleteszi a kis szarságait, aztán bennefelejti, én pedig addig tárolom amíg élek, mert reménykedek a hülye agyammal hogy talán szeretetből, szimpátiából, vagy bizalomból pakolta rám a terheit.. undorítónak tartom hogy ha valaki elmond nekem valamit, és utána egyszerűen nem tudok hozzászólni, megkérdezni hogy mizu, lett-e valami változás, mert mondom és ELBESZÉL MELLETTEM. VÁGOD, EGYSZERŰEN MINTHA MEG SE SZÓLALTAM VOLNA. VAN ILYEN, BASZOD???? kiakasztó. ááááá, ki a szart akarok átbaszni, igenis elvárom hogy legalább egy kis cukorbogárságot mutasson már nekem az a negyven ember akinek naponta hallgatom a bajait, mert MEGÉRDEMLEM, attól függetlenül hogy NEM VAGYOK TÖKÉLETES, és nincs jó seggem, meg nem elég nagy a mellem, és nem illek a képbe. talán csak a barna elég tökéletlen küllemű ahhoz hogy mutatkozzon velem, de még ő is baszik a fejemre emberek között, pedig Ő MINDENKIT SZARBAVESZ... félreértés ne essék, tényleg nagyon imádom mert egy csicska, de nem értem.
tuti én baszok el valamit, de lassan már valaki leüvölthetné vele a fejem hogy mégis mit...
várom a helyrerázásokat, mivel annak okából, hogy ÉLETKÉPTELEN VAGYOK, nem vagyok képes arra hogy kitaláljam, mert már elég rég óta agyalok rajta, és semmi. teljes nihil.

till' the bitter end

igazából a szeretet sosem hal meg, ugye?
még akkor sem, ha mindent elveszünk tőle,
és már csak az emlékekből él, ugye?
ugye soha nem múlik el?







mert én tökre nem látom rajtad hogy ez így lenne, én viszont így érzem

nem felejted el hogy együtt lettünk azok akik mindig akartunk lenni talán?
hogy álltunk a szakadék szélén, és egymáson nevettünk.
lehet hogy túlspilázom a dolgot, de 3 év az életemből mégsem tűnik el csak úgy, mintha soha sem lett volna. mintha soha  nem lettem volna az aki mindent tudott.

hiányzik hogy legyen egy barátnőm. hogy te legyél.
mert kevés embert találni aki TÉNYLEG képes azért sírni mert meggyőződése hogy én jóember vagyok, és látja mi történik körülöttem. önzetlenségből.
és még csak  azt sem tudom igazán mi történt...
talán azért zavar ennyire, hogy bejegyzést is írjak róla, mert olyan hirtelen tűnt el a sziklám az életemből, hogy szinte észre sem vettem.
most annyira egyedül vagyok.
talán még soha nem éreztem magam ilyen bizonytalannak.
nem magamban, igazából nem is tudom. csak olyan furcsa.

nekem mindig nagyon sok barátom volt és szokatlan hogy nincs valaki akivel mászkálhatok.
a suli az hidegen hagy, de ha már itthon is annyiból áll az életem hogy ülök és nézem a képernyőt, és közben azzal beszélgetek akit csak hétvégén dögönyözhetek laposra a kis lelkem problémáival, és áraszthatom el azzal a sok szeretethiánnyal ami egy hét alatt kialakul bennem, mivel itt baromira senki nem kívánkozik engem kedvelni, annyira hogy megkérdezze az 5ből 3 napon kb hogy mivanveled, pedig minden nap együtt mászkálok 300 emberrel. (tiszteletem annak az IGEN CSEKÉLY kivételnek <3 p="">tudom hogy nem vagyok az az ember akit úgy különösebben szeretni vagy kedvelni lehet, meg okos sem vagyok, néha sokat vagyok csönben, szép sem vagyok, nem mindig vagyok vicces, és nem mindig mondok jókat, és nem mindig lehet velem beszélgetni, néha gyökér vagyok, szerul öltözöm fel, és rossz kedvem van, bunkó vagyok vagy tapintatlan, vagy akármi, de nem azért mondom, de talán egy barátot még én is érdemlek, nem..?
nem arról van szó hogy ne lennék boldog, de nagyon rosszul érzem magam egyedül... igaz hogy gyuszi ottvan akármikor, de ő sem lehet mindig a seggemben, és neki is van élete.
nem akarok igazán senkinek sem a terhére lenni, csak hiányzik az a pici szeretetcsomagom amit régebben mindig megkaptam, és BOCSÁNAT BOCSÁNAT BOCSÁNAT, hogy én ezt így kijelentem, és tényleg sajnálom hogy követelődzőnek tűnhetek, vagy akármi, de hozzászoktam már ahhoz hogy nem vesznek szarba...