" Volnék hó hogyha rád eshetnék
Könnyű szél
Elfújnálak, hidd el, könnyedén
Tócsajég
Elcsúsznál hogyha épp félrelépsz
Itt vagyok
Többé nem köt hozzád semmi szép "
ráégett a bőrömre egy régi emlék, belevéstem egy éjszakát, rám hegesedett a múlt. rajtam van egy november, és örökké ottmarad. a szívembe karcoltam egy májust, egy örök tavaszt, homályos szeretetet, és folyton újraéledő rajongást. a fejemben március van, és szeptember. az ujjaim augusztust írnak a decemberi hóba, a csontjaimban érzem az októberi szelet. a húsomba belemar minden elmúlt év. és ottmarad. nem mozdul, a részemmé válik. majd elfelejtem, és szeptember lesz. az idő 360 fokot fordul, és az elejéről kezdem. márciust remélek, és szeptember lesz.
mindig szeptember van, nekem mindig sárga szeptember, mindig megszületek, és mindig elkezdődöm, mindig ősszel jövök, mindig ősszel. akkor mikor minden megy, és minden elmúlik, én akkor jövök, mint elkésett üzenet, az utolsó megoldás, az utolsó utáni lehetőség. az aki mindig ott lesz szeptember után, és akit soha nem választanak márciusban, pedig a szívem májusa, és az agyam márciusa azt reméli, és naivan elhiszi hogy lehet. de az egész lényem szeptember. az egész létezésem szeptember. nyarat lélegzem, és telet érzek. forró szemekkel nézek hideg arcokra. egyszer, nem is olyan rég, az én augusztusom annyit mondott hogy mennyi hazugság van ezekben a sárgásbarna szemekben. még a szemem is szeptember-színű. szerelemmel nézett a gyep-zöldre, boldog megkönnyebbüléssel a karamell-barnára, gyűlölt csalódással az acélkékre, fájdalommal a borosüveg-zöldre, bizalommal a narancssárgára, és bizonytalan reménnyel a kávé-feketére. látott annyi csodát, és látott annyi szépet. ez a sárgás-barna minden jellegtelenségével, és minden hazugságával látott ezer és ezer üres szempárt. és ha hazudik a szemem?
ha igazat mondana az sokkal fájdalmasabb volna nekem is és másoknak is.
senki nem tudhatja mit érez és mit gondol a szeptember.
a szeptember csak jön, elvesz, tönkretesz, megöl mindent ami színes és él, majd elmegy, és egy év múlva újra eljön. de ott lesz minden szerelem halálában, ott lesz minden csalódásban, minden összetört szilánkban. az élet élteti a halált, és azt én hozom el minden nappal, szívemből kívánom minden hamis partizánnak, az összes hazug forradalmárnak és hamis félreütött hangnak, és félrehangolt húrnak. én foglak eltépni titeket, észre sem veszitek.
élete végén a szeptember felgyújt minden elszáradt falevelet ami magában maradt, minden faágat ami a földjén hever, és így nem nevel majd új füvet a március. a december eltakarja hóval, az október mossa tisztára esővel, az augusztus újra felperzseli, így leszünk majd kerek egész, a szeptember és az augusztus, de csak ha már mind a ketten elmúltunk. esélye sincs a gyermeteg tavasznak a tomboló tűzzel szemben, amit soha nem fog elviselni. nem ér semmit a lagymatag záporral, és nevetséges szellőkkel. túl kicsi hozzám minden évszak, mert az ősszel ha egyszer mindent elpusztít, a legszínesebb tavasz sem tud mit kezdeni.
