...

úgyérzem lassan elrohan mellettem az életem. csak kapkodok jobbra balra, minden után ami kicsit is számított, de már látom a végét. egyedül maradok. nem is értem hogyan gondolhattam másképp. mindig is én voltam az aki egyedül ül, egyedül vár, egyedül fekszik, egyedül jön, és egyedül megy. mellettem nem áll majd senki életem legszebb vagy legrosszabb napján. nem nézi velem senki a kirakatokat. nem röhög senki azon, milyen vicces is hogy folyton elesek. vagy hogy milyen idiótán áll a hajam. nem fogja senki a kezem akkor mikor támogatásra van szükségem. senki nem ölel át reggelente, hogy ne legyen több szar napom. és nem lesz boldog többé senki, mikor rájön mennyire is tudok szeretni. hogy milyen gyerekes hogy mindent szépnek látok. hogy mennyire jó hogy vagyok, vagy milyen buta dolog annyit idegeskedni. én mindig az leszek aki mindent tudott, és mégis semmit. akinek ott volt minden a lába előtt, és mégsincs semmije. miért mondanék ilyet? kétségbeesés? kamaszproblémák? semmi komoly. de én nyugodt vagyok. higgadt. hidegvérrel nyugtázom hogy ezek tények. és átkozom magam hogy eddig nem láttam tisztán. azt a napot is a pokolba kívánom mikor elhittem hogy máshogy lehet. azt a két nyomorult évet amikor boldog voltam.. azt a halálos csendet, és azokat a percenkénti csalódásokat amik nap mint nap érnek. hogy egyáltalán rájöttem erre. kiégtem. én nem tudom, megéri-e harcolni még. nemtudom mit tegyek. nem tudom ki vagyok. nem tudom kik az emberek. nem tudom ki van mellettem. nem tudom ki őszinte és ki hazudik. ki az aki én vagyok, és ha van olyan, ő mennyire hasonlít rám? ugyanazt a zenét szereti? néha rájön a szófosás? ő is zavarban van a boltban? ő is fél néha a magánytól? talán ő is tudja mi az a szeretet? ő is meg akarja mutatni egyszer, odaadni valakinek a szívét, és soha de soha nem kérni azt vissza. olcsó filmeket hallgatni, miközben megszűnik minden, ő sincs, én se vagyok. csak nézünk egymásra és örülünk, nem is tudjuk minek, csak jó. egyszerűen jó minden. jó ott ülni egymás mellett, és belesüppedni a közhelybe. jó tudni hogy nem vagyunk normálisak. jó tudni hogy ugyanazok vagyunk. hogy látunk, úgy ahogy mások nem. hogy tudunk, és mégsem érezzük a súlyát. lehet hogy aki én vagyok, nem is létezik. lehet hogy annyira ismer hogy nem akar velem lenni. nem akarja látni a szilánkokat, és a hőséget. az élő és a holt egyvelegét. azt a megbomlott tudatomat. azt az elcseszett személyiségemet. a hülye fejemet. az irritáló humoromat. ki lehet az "aki így szeret"?