egyszer elsétálsz majd mellettem. én pedig úgy csinálok mintha nem is ismertelek volna. a levegőt szorítom magamhoz, úgy ahogy egyszer téged. a kezeim a semmibe marnak utánad, és a szívem azért a senkiért dobban akit nem is ismertem. azt a játékot játszom majd, amit csak egyedül lehet. aminek csak a fájdalom a szabálya, aminek a sebek a céljai. mindkét karomon fájó pöttyök mutatják hogy elfutnék. a fal nem hagyta hogy nyom nélkül szabaduljak. magamba fordulok majd, te pedig nem érted miért teszem. füstöt fújok neked a vízre. és a porba rajzolok magamnak családot. a jövőt magammal írom, a véremmel és sok sóval. szeretettel, csalódással, összetört álmokkal és reményekkel építem fel magam. én leszek az elmúlás. én leszek a legnagyobb hibátok. ÉN LESZEK AZ, AKIT INKÁBB NE TÖRTETEK VOLNA DARABOKRA. az leszek akit megbántatok, az akit eltitkoltok. az akinek soha nem voltatok részesei, akinek nem vittétek el a lelkét, és felejtettétek a sárban.. én leszek az akit soha nem láttok igazán. mindannyian szeretni fogtok. jobban a saját életeteknél. aztán elfordulok, és magamhoz szorítom a szeleket, és a földet, mert tudom hogy azok mind ti vagytok, ti, azok akik üressé tettétek az életemet. ti vagytok akik megtöltik a napjaimat kínszenvedéssel és boldogsággal. minden renben lesz már. lesz. egyszer. hazudj nekem, és sose valld be hogy megtetted. mert te nem tennéd. te pedig tegyél tönkre. vedd el tőlem az énem minden darabkáját. van kit hibáztatnom. van hibás a halálomért. nem látják meg ?! azokat az el nem kiáltott szavaimat? senki nem hallja ha nem mosolygok? és ha igen? miért nem örül velem senki. csak el akarok bújni. és örökké csak csöndben nézni a tagadást. ott akarok maradni a kényszer szeretetben. a kierőszakolt boldogságban. a műanyag életemben.
