ha tudod, mondd el ki vagyok

egyszer mindenki magára marad. elszakad a gyöngysor és a barátok a szélrózsa minden irányába szétszélednek, mindegy, mennyire is szerettük őket. néhányat évek, hetek, napok múltán megtalálunk, van amiket soha többé. de akiket visszakapunk, már nem is csillognak olyan szépen mint régen. egy szemből nem lesz lánc. nem leszek egész soha sem. elszakadtam az élettől, és nem tudok olyan csomót kötni ami megtartja azokat akik megmaradtak vagy azokat akiket újjonnan kaptam. szétfoszlik a fonál, és megint két kézzel kapok a szétgurult szemek után, megint csak ott vagyok ahol kezdtem. pedig az emberek fontosak, NEKEM fontosak, nekem mindig is fontosak voltatok és lesztek, hát miért nem szán rám egyikőtök egy pillantást sem?
rám se néz a világ, elfordul és tudomást sem vesz rólam. mást lát maga előtt, mást tart a tenyerén, másnak ad gyógyírt a sebeire. nekem már nincsenek is sebeim. nem érzek többé. nem sírok, megígérem. nem érzek szégyent a folyosón sétálva, nem folytogat a zokogás matekórán, nem fázom egyedül esténként, nem félek az utcákon, nem mondok semmit, nem hiányzik a beszélgetés. jól vagyok. boldog vagyok. egyedül is ember vagyok.(?) egyedül is vagyok. egyedül vagyok. meg se lep, el se szomorít, nem is érzek semmit! semmit semmit semmit, VEGYTISZTA SEMMIT, LÓFASZT SEM. köszönöm nektek, EZT nem akartam!