egyszervolt, hol nem volt egy naplemente, volt egy fiú, volt egy lány, és aztán egyszer csak kettőjükből "mi" lett.
a lány saját magát kereste, a fiú pedig nem tudott választani önmaga és a világ között.
összetörték egymást, majd együtt ültek megint, mindig egymás romjain, és mindig újra egymásra találtak. a lány remélte, egyszer újra az lehet mint volt, a fiú pedig hitte, hogy egyszer majd nem fáj már senkinek az, amit tesz és amit mond.
sokat sírt a lány, és sokat is nevetett, sokat idegeskedett a srác, és sokat mosolygott. hiába nem engedett egyikőjük sem, másképp nem voltak boldogok, boldogabbak mint bármikor.
aztán jött a béka.
ez egy hülye mese, hülye emberekről, hülye helyeken, akik hülyeségeket csinálnak.
először senki sem látta hogy fekete tintát eresztett a tükörtiszta vízbe. majd egyre jobban fuldoklott a lány, egyre jobban marta a szemét a pokolbéli kénszag, maró könnyek csordultak a szeméből, nehezen mozgott, a torka feldagadt, gombócot érzett benne, kiáltani sem tudott többet.
a fiút megvakította a béka mérge, belefolyt a fülébe a sűrű gyűlölet, és nem hallotta, nem látta többé azt amit szeretett, nem látta mi a valóság és a béke körbefonta ragacsos nyelvével, majd magához rántotta a fiút, és nem engedte kövér, terebélyes teste mellől.
a fiú királylánynak látta a békát, vattacukornak érezte a kénfüst szagát, formásnak találta a kövér békatestet, és angyali kedves szónak az éktelen kuruttyolást.
a fiú beszélt, megnyitotta a lelkét a démoni teremtménynek, a saját nyakát tette a béka tapadós ujjai közé, hogy a megfelelő pillanatban az szoríthassa, teljes erejéből, majd eleméssze és a saját testének részévé tegye őt, mindörökké. a béka öntelt volt, tudta, mérgével végérvényesen sikerült elvennie a fiút a lánytól, hisz megbűvölte őt, tökéletesen, minden sátáni sötétségével amit csak össze tudott kaparni.
ereit felmelegítette a győzelem érzése, elmámorította a tudat, hogy az egyszerű lányt megfosztotta mindentől ami számára fontos volt, és megszerezte azt, amire valójában neki semmi szüksége nem volt, de imponált neki hogy a fiú végighallgatja undorító hangján motyogott történeteit, megajándékozza gyermekien szép mosolyával az ő förtelmes arcát, dicsőíti terebélyes alkatát, együtt ül vele az iszapban nap mint nap, nem zavarja a bűz, nem zavarja semmi.
a béka elérte hogy a fiú gyűlölje a lányt amiért az nem engedte hogy a béka a fiú közelébe menjen. mert megakadályozta hogy találkozzanak. ám a béka erőszakos volt, nem hagyta magát egykönnyen. tette amit tennie kell, minden mozdulata súlyos, gonosz. a lány nem volt gyenge, kitartott, erőszakoskodott, sírt, könyörgött a fiúnak, de az behunyt szemmel, süket füllel fordított hátat neki, és sétált bele mindkettejük végzetébe.
mikor a fiú elküldte a lányt, azt mondta neki hogy a béka lelke szebb, a béka becsületre méltóbb mint ő, a béka szíve tisztább mint a hó, a lány pedig mit nem képzel, szörnyű szavak a szájából, hogy meri ily módon lehurrogni a békát, ki csak a barátja akar lenni, és többet lát belőle mint a lány, aki évek óta a teljes szívét hagyta ott az úton, az egész életét döngölte a földbe a fiúért, aki számára maga volt a tiszta remény. a fiú aztmondta a lánynak a béka látta amit a lány évek alatt nem vett észre.
sírt, sírt, álló napokon, éjeken át.
összetört.
majd feladta.
a fiú vakon élt, és vakon halt, a béka egyre kövérebb és kövérebb lett, mígnem már nem volt más hátra, elfogyasztotta a srácot, mindenestül, aki élete utolsó lélegzetvételéig hitte, hogy jól döntött, mikor magára hagyta szerelmét a békáért, aki csupán önzésből és hatalomvágyból szorította őt magához. bolond módra döntött, bolondként halt meg.
egy éjjel a szobája közepén, körülötte évek emléke a falakon, felemelt fejjel, végtelen fájdalommal szívében a lány porrá vált. és elvitte a szél. semmi volt egyedül, és semmivé vált végül, de ők még ott lesznek minden naplementében amely életre kél a horizonton, pár perc szépség, az órákon át tartó sötétség ragacsos leple előtt.
