megzavar hogy egyik percben felemelsz, aztán mindkét kezemet letaszítod a szikla pereméről, és csak bámulsz ahogy zuhanok, egyre mélyebbre, egyre sötétebb helyekre, majd megfogod a kezem ott, ahol már a lelkem darabkáinak hullása ver visszhangot a szakadék falairól, és visszarántasz magad mellé. újra és újra és újra.
néha még belém is állítasz egy dárdát mielőtt lelöksz, én pedig hegesre kaparom a bőrünket.
vörös labirintust rajzolok a combodra, hogy találj hozzám.
lángba borítom az életed hogy levegőért kapkodj és belém kapaszkodj.
leborítom az összes kártyavárat.
nélküled meghalni sem érdemes.
minél jobban próbálok közelebb kerülni a lánghoz, annál jobban éget, mintha a napba repülnék. tudom hogy eléget és nem vagyok képes arra hogy megérintsem, de mennem kell mert vonz a fény.
aki éjszakában nőtt fel, annak a legerősebb drog a nappal.
esküszöm többé nem leszek boldog, vagy nem leszek szomorú, leszek kutya, macska, leszek lepedő, leszek a lámpád és leszek minden, teljesen eldobom önmagam, nem ragaszkodom semmihez, engem nem köt az élethez már más csak az az érzés amikor a tested melegében alszom el. semmi nem valóságos.
