még akkor sem, ha mindent elveszünk tőle,és már csak az emlékekből él, ugye?
ugye soha nem múlik el?
mert én tökre nem látom rajtad hogy ez így lenne, én viszont így érzem
nem felejted el hogy együtt lettünk azok akik mindig akartunk lenni talán?
hogy álltunk a szakadék szélén, és egymáson nevettünk.
lehet hogy túlspilázom a dolgot, de 3 év az életemből mégsem tűnik el csak úgy, mintha soha sem lett volna. mintha soha nem lettem volna az aki mindent tudott.
hiányzik hogy legyen egy barátnőm. hogy te legyél.
mert kevés embert találni aki TÉNYLEG képes azért sírni mert meggyőződése hogy én jóember vagyok, és látja mi történik körülöttem. önzetlenségből.
és még csak azt sem tudom igazán mi történt...
talán azért zavar ennyire, hogy bejegyzést is írjak róla, mert olyan hirtelen tűnt el a sziklám az életemből, hogy szinte észre sem vettem.
most annyira egyedül vagyok.
talán még soha nem éreztem magam ilyen bizonytalannak.
nem magamban, igazából nem is tudom. csak olyan furcsa.
nekem mindig nagyon sok barátom volt és szokatlan hogy nincs valaki akivel mászkálhatok.
a suli az hidegen hagy, de ha már itthon is annyiból áll az életem hogy ülök és nézem a képernyőt, és közben azzal beszélgetek akit csak hétvégén dögönyözhetek laposra a kis lelkem problémáival, és áraszthatom el azzal a sok szeretethiánnyal ami egy hét alatt kialakul bennem, mivel itt baromira senki nem kívánkozik engem kedvelni, annyira hogy megkérdezze az 5ből 3 napon kb hogy mivanveled, pedig minden nap együtt mászkálok 300 emberrel. (tiszteletem annak az IGEN CSEKÉLY kivételnek <3 p="">tudom hogy nem vagyok az az ember akit úgy különösebben szeretni vagy kedvelni lehet, meg okos sem vagyok, néha sokat vagyok csönben, szép sem vagyok, nem mindig vagyok vicces, és nem mindig mondok jókat, és nem mindig lehet velem beszélgetni, néha gyökér vagyok, szerul öltözöm fel, és rossz kedvem van, bunkó vagyok vagy tapintatlan, vagy akármi, de nem azért mondom, de talán egy barátot még én is érdemlek, nem..?
nem arról van szó hogy ne lennék boldog, de nagyon rosszul érzem magam egyedül... igaz hogy gyuszi ottvan akármikor, de ő sem lehet mindig a seggemben, és neki is van élete.
nem akarok igazán senkinek sem a terhére lenni, csak hiányzik az a pici szeretetcsomagom amit régebben mindig megkaptam, és BOCSÁNAT BOCSÁNAT BOCSÁNAT, hogy én ezt így kijelentem, és tényleg sajnálom hogy követelődzőnek tűnhetek, vagy akármi, de hozzászoktam már ahhoz hogy nem vesznek szarba...
