ma leszarom, IGEN magamat fogom fényezni MERT CSODÁLATOS ÉS UTÁNOZHATATLAN VAGYOK pls
nos, hogy miért gondolom ezt ?
egyszerűen azért, mert egy öntelt bunkó faszkalap vagyok, akinek a szeméből is önimádat folyik mások sajnálatának céljából xd
vannak emberek akik egyszerűen szánalmasak, vagy rondák, vagy szépek vagy akármi, de ha valaki rámnéz, azt nem csak egy egyszerű hányinger kapja el, hanem az ellenszenv, és egy mély, belülről fakadó őserő taszítja el tőlem mindazt aki HUMMEL (SWAG WOW WATERBALLZ'N'SHIT) márkájú melegítőben járkál, sportol, vagy minden nap kiszedi a szemöldökét. ( vagy festi. tetováltatja. photoshopolja. who cares)
és én? én mindezt mérhetetlen módon ÉLVEZEM. és saját sikernek fogom fel ha egy ilyen társadalmilag tökéletes ember, egy "példakép", akinek mindene megvan, -van egy csomó csillogós pólója, meg szakadtfarmer, mintás cicanaci, saját ájfón, pucsítós képek, rendben tartott körmök, és egy IDÉZETES (!!!!!) borítókép/napi poszt -engem messziről elkerül, vagy még csúnyákat is mond rólam. XD
milyen beteg dolog már hogy elégedetten tapasztalom hogy az emberek utálnak és megvetnek és éhööhhöööhöööööö szipp
ja meg hogy nekem egyszerűen briliáns a humorom XD és van egy csomó ember aki azért vicces mert
tökre úgy adja elő magát mintha okos lenne, közben meg egy fullcsöves,
agyhalott fos, de azért elfilozofálgat és hosszú szavakat használ, és néhanapján kurvára rátrafál, és onnantól fogva egy felkapaszkodott buta paraszt lesz, akiről a hasonlóan nyomorultak elterjesztik hogy húúúdegeciokos baszod, de ÉN
kibaszott vicces vagyok, és ez velem született isteni tehetség, és
senki nem tanulhatja meg, mivel utánozhatatlan és egyedi vagyok.
nincs mégegy ilyen isteni teremtmény széles e világon mint szerény személyem.
komolyan pólókra fogom rakatni a nevem ( az arcom nem azért nem, mert nem vállaom, csak mert akkor senki nem venné fel XD )
nem tudok betelni magammal.
ha találkoznék magammal, és nem hánynám el magam, akkor az egész napot magammal tölteném. és osztódnék. és ellepném a földet. aztán mindenkit megennék, mert még az ízem is kibaszottjó.
tuti én vagyok isten.
2013. december 3., kedd
2013. november 16., szombat
az egész kibaszott életem KB XD
"Számomra úgy tűnik, hogy az árulók legalább hoztak egy döntést. De a
gyávák? Ők csak ott ültek a körmüket rágva, de nem tesznek semmit, mert
félnek bármit is cselekedni. Ez sokkal rosszabb."
Megpróbáltam szilárdan a szemedbe nézve azt hazudni, hogy minden rendben, semmi sem bánt, és hogy nem csúszott ki alólam a talaj már hosszú hónapok óta. Valójában, nem csak neked próbáltam bemesélni, megpróbálom magamnak is.
A valóság hurokként szorítja a torkom. Szerintem akkor vesztem el az időben, mikor már nem láttam hol az álomvilágom, ahová bármikor elmenekülhettem, és elfelejthettem minden szilánkot ami a bőröm alá fúródott, és az összes megélt percemet kínszenvedéssé tette.
Annyira jelentéktelen egy élet, csak úgy elsétálnak melletted, mellettem, és egy ócska pillantást sem szánnak senkire.
-Te komolyan nem veszed észre magad? -kérdezted, már nem is először- Egyszerűen röhejes, amit csinálsz! Mintha nem is ismernélek. Ha megkérdezték, miért vagyunk jóban, régen gondolkodás nélkül ezer okot fel tudtam hozni, de ma már én sem tudom.
Hallgattam.
Én sem tudom.
Mit is mondhatnék? Mit kéne mondanom? Azt hogy sajnálom? Vagy hogy nem érdekel?
Valami már nincs, valahogy már nem vörös a hold ha ránézek, mint régen, és nem tudom elképzelni, milyen lenne ha átlagos lennék.
-Önző vagyok. Tudod, mindig is az voltam, de mostanában sokkal jobban látszik. Egy éve még annyira magabiztos tudtam lenni, valahogy önállóbb, de ma már boltba sem mennék el egyedül, mert félek hogy hozzá kell szólnom valakihez, és olyan idegesség kerít a hatalmába mintha színpadon állva kéne elmondanom a világnak a saját véleményem , amit talán még magam előtt is szégyellek.
Ennyit tudtam kinyögni.
-Azt ugye tudod, hogy ez már soha nem lesz olyan mint régen?
-Igen. - válaszoltam. Pedig legszívesebben hozzád vágtam volna, hogy- "Tudod mit? TE sem leszel már olyan mint régen! Ez az egész város nem lesz már olyan mint régen! Ez az egész világ nem lesz olyan, és a nyár sem lesz olyan, az ősz sem, és képzeld, soha többé nem lesznek a színek sem olyanok mint régen! Csak ne akarnál te is az lenni, aki nem vagy!" És persze, én sem kergetném azt, ami talán örökre elveszett.
Ennek az egésznek semmi értelme. Nem is bánom.
Vagyok aki voltam, és aki lettem. Minden amit én hozok létre, én vagyok. Minden tollvonás, és minden leírt betű közelebb hozhatja a világot hozzám. De a világ nem akar közelebb kerülni egy olyan nőhöz, akinek mind a négy sarkából kifordult a világképe, és aki árnyékokkal beszélget.
Pedig egyszer kell csak bárki szemébe néznem és azt is látom amit más nem.
Mert engem érdekel, mi van veled, és engem érdekel mi bánt, még akkor is, ha ez csak nevetséges apróság. Lehet hogy én vagyok az egyetlen, aki törődik még az emberekkel?
Mert én maradtam csak aki még mindig vakon bízik, és röhögve sétál bele a legvéresebb életekbe is?
A sajátom már nem is tűnik olyan szörnyűnek, csak egy messzi emlék. Pedig ha akarom, még mindig tökéletesen feltudom idézni milyen érzés a fájdalom, és milyen mikor valaki örökre elmegy. És soha többé nem látom. Soha többé nem ölel át, és nem lesz az akire mindig felnézhetek. Mindennek ellenére.
Gyerekkorom óta imádtam apámat, ő pedig soha nem volt elégedett azzal, ami a lánya lett.
Emlékszem arra mikor ketten könyörögtünk térden állva anyának, hogy fogadja vissza.
Nem érdemelte meg.
Egyetlen csepp könnyet sem érdemelt meg, és egy csepp vért sem.
Nem érdemli meg hogy még most is hiányozzon.
És nem is hiányzik. Mióta mellettem van az akit egy kicsit érdekel mi van a szánalmas életem mögött, azóta nem hiányzik senki sem. Túl biztonságos ez az egész, pedig nála robbanékonyabb természetet nem ismerek.
Ez már talán nem is szerelem, hanem szükségszerű kötődés. Mert egyszerűen úgy kell mint a levegő, és úgy mint a kötszer a sebre. Ő is elfelejti mit tett vele az idő, és én is elfelejtem.
Együtt elfelejtünk mindent.
Elfelejtem a múltat.
Nem érdekel a jövő.
És nem létezik olyan, hogy jelen. Minden halott másodperc már a múlté. Minden el nem múlt óra a jövő. Nincs köztes állapot.
Mind elvesztünk az időben.
Zavaróan sok embert ismerek, annak ellenére hogy nem is beszélgettem velük.
Tegnap egy olyan helyet találtunk, ami olyan mint a könyvekben. Egy régi temető mögött, több száz elmúlt élet, rengeteg fa, szúrós bokor, kidőlt fejfák mögött. Jobbra két hatalmas igásló legelt, mellettünk egy darab megmaradt erdő, előttünk elhanyagolt föld, és a felhőkkel szabdalt, végtelen vörös ég. Csend. Szinte vágható csend.
Voltam már hatalmas, nyáron is havas hegyek tetején, láttam a magyarok történelmét, száz és száz várat, ezer éves sziklákat, forró szikes pusztát, zöld mezőket, igazi vadvirágos rétet, tavakat, folyót, barlangokat, bányát, halált, életet, de ez az egyszerű, félig rejtett, apró földdarab mindet felülmúlta.
Egyszerűbb volt mindennél. És nem volt tökéletes.
Egyszer megtalálom önmagam egy ilyen helyen, és boldog leszek, mert élek.
Boldog leszek minden csalódásommal, és minden teherrel ami rám szakad.
De legfőképpen azért leszek majd boldog, mert megismertem mindenkit akit ismerek, találkoztam azokkal akikkel kellett, átvertek, megaláztak, szerettek, segítettek... és én mégis minden egyes embert akivel csak összefutottam, vagy pár mondatot váltottam, teljes szívemből szerettem.
Mert képes vagyok mindenkit szeretni.
Naivan, és felelőtlenül, vagy megfontoltan, de szeretek mindent és mindenkit. Nem ugyanúgy, keveseket jobban, de mindenkit őszintén.
Akárki is tévedtél ide, és lehetsz bárki, ember vagy. És megérdemled a figyelmet.
Mert te is különleges vagy, és tudnod kell magadról hogy mindent megváltoztathatsz.
Írhatsz verset, regényt, festhetsz mesterművet, megváltoztathatod a világot.
Ezt mindenkinek tudnia kéne.
Mert az élet nem csak fekete és fehér. Jó lenne ha mindenki hasonlóan látná.
De innen mindenki csak menekül.
Két fehér forradás jelzi hogy én is elmenekültem volna.
Azon a novemberi éjszakán, egy kocsma hátsó udvarán ért volna véget az életem, ha nem rohantok oda értem.
1 milliméter választott el a semmitől. Amíg egyedül voltam még csak nem is sírtam.
Ahogy megjelentetek, olyan volt mint mint mikor felengedik a zsilipet. Azt hajtogattam hogy bocsánat, és hogy én nem akarok meghalni.
Akkor láttam a legtisztábban hogy mennyi minden van előttem, és mennyi mindenkinek van szüksége rám.
Ezért nem bánom meg soha.
Megpróbáltam szilárdan a szemedbe nézve azt hazudni, hogy minden rendben, semmi sem bánt, és hogy nem csúszott ki alólam a talaj már hosszú hónapok óta. Valójában, nem csak neked próbáltam bemesélni, megpróbálom magamnak is.
A valóság hurokként szorítja a torkom. Szerintem akkor vesztem el az időben, mikor már nem láttam hol az álomvilágom, ahová bármikor elmenekülhettem, és elfelejthettem minden szilánkot ami a bőröm alá fúródott, és az összes megélt percemet kínszenvedéssé tette.
Annyira jelentéktelen egy élet, csak úgy elsétálnak melletted, mellettem, és egy ócska pillantást sem szánnak senkire.
-Te komolyan nem veszed észre magad? -kérdezted, már nem is először- Egyszerűen röhejes, amit csinálsz! Mintha nem is ismernélek. Ha megkérdezték, miért vagyunk jóban, régen gondolkodás nélkül ezer okot fel tudtam hozni, de ma már én sem tudom.
Hallgattam.
Én sem tudom.
Mit is mondhatnék? Mit kéne mondanom? Azt hogy sajnálom? Vagy hogy nem érdekel?
Valami már nincs, valahogy már nem vörös a hold ha ránézek, mint régen, és nem tudom elképzelni, milyen lenne ha átlagos lennék.
-Önző vagyok. Tudod, mindig is az voltam, de mostanában sokkal jobban látszik. Egy éve még annyira magabiztos tudtam lenni, valahogy önállóbb, de ma már boltba sem mennék el egyedül, mert félek hogy hozzá kell szólnom valakihez, és olyan idegesség kerít a hatalmába mintha színpadon állva kéne elmondanom a világnak a saját véleményem , amit talán még magam előtt is szégyellek.
Ennyit tudtam kinyögni.
-Azt ugye tudod, hogy ez már soha nem lesz olyan mint régen?
-Igen. - válaszoltam. Pedig legszívesebben hozzád vágtam volna, hogy- "Tudod mit? TE sem leszel már olyan mint régen! Ez az egész város nem lesz már olyan mint régen! Ez az egész világ nem lesz olyan, és a nyár sem lesz olyan, az ősz sem, és képzeld, soha többé nem lesznek a színek sem olyanok mint régen! Csak ne akarnál te is az lenni, aki nem vagy!" És persze, én sem kergetném azt, ami talán örökre elveszett.
Ennek az egésznek semmi értelme. Nem is bánom.
Vagyok aki voltam, és aki lettem. Minden amit én hozok létre, én vagyok. Minden tollvonás, és minden leírt betű közelebb hozhatja a világot hozzám. De a világ nem akar közelebb kerülni egy olyan nőhöz, akinek mind a négy sarkából kifordult a világképe, és aki árnyékokkal beszélget.
Pedig egyszer kell csak bárki szemébe néznem és azt is látom amit más nem.
Mert engem érdekel, mi van veled, és engem érdekel mi bánt, még akkor is, ha ez csak nevetséges apróság. Lehet hogy én vagyok az egyetlen, aki törődik még az emberekkel?
Mert én maradtam csak aki még mindig vakon bízik, és röhögve sétál bele a legvéresebb életekbe is?
A sajátom már nem is tűnik olyan szörnyűnek, csak egy messzi emlék. Pedig ha akarom, még mindig tökéletesen feltudom idézni milyen érzés a fájdalom, és milyen mikor valaki örökre elmegy. És soha többé nem látom. Soha többé nem ölel át, és nem lesz az akire mindig felnézhetek. Mindennek ellenére.
Gyerekkorom óta imádtam apámat, ő pedig soha nem volt elégedett azzal, ami a lánya lett.
Emlékszem arra mikor ketten könyörögtünk térden állva anyának, hogy fogadja vissza.
Nem érdemelte meg.
Egyetlen csepp könnyet sem érdemelt meg, és egy csepp vért sem.
Nem érdemli meg hogy még most is hiányozzon.
És nem is hiányzik. Mióta mellettem van az akit egy kicsit érdekel mi van a szánalmas életem mögött, azóta nem hiányzik senki sem. Túl biztonságos ez az egész, pedig nála robbanékonyabb természetet nem ismerek.
Ez már talán nem is szerelem, hanem szükségszerű kötődés. Mert egyszerűen úgy kell mint a levegő, és úgy mint a kötszer a sebre. Ő is elfelejti mit tett vele az idő, és én is elfelejtem.
Együtt elfelejtünk mindent.
Elfelejtem a múltat.
Nem érdekel a jövő.
És nem létezik olyan, hogy jelen. Minden halott másodperc már a múlté. Minden el nem múlt óra a jövő. Nincs köztes állapot.
Mind elvesztünk az időben.
Zavaróan sok embert ismerek, annak ellenére hogy nem is beszélgettem velük.
Tegnap egy olyan helyet találtunk, ami olyan mint a könyvekben. Egy régi temető mögött, több száz elmúlt élet, rengeteg fa, szúrós bokor, kidőlt fejfák mögött. Jobbra két hatalmas igásló legelt, mellettünk egy darab megmaradt erdő, előttünk elhanyagolt föld, és a felhőkkel szabdalt, végtelen vörös ég. Csend. Szinte vágható csend.
Voltam már hatalmas, nyáron is havas hegyek tetején, láttam a magyarok történelmét, száz és száz várat, ezer éves sziklákat, forró szikes pusztát, zöld mezőket, igazi vadvirágos rétet, tavakat, folyót, barlangokat, bányát, halált, életet, de ez az egyszerű, félig rejtett, apró földdarab mindet felülmúlta.
Egyszerűbb volt mindennél. És nem volt tökéletes.
Egyszer megtalálom önmagam egy ilyen helyen, és boldog leszek, mert élek.
Boldog leszek minden csalódásommal, és minden teherrel ami rám szakad.
De legfőképpen azért leszek majd boldog, mert megismertem mindenkit akit ismerek, találkoztam azokkal akikkel kellett, átvertek, megaláztak, szerettek, segítettek... és én mégis minden egyes embert akivel csak összefutottam, vagy pár mondatot váltottam, teljes szívemből szerettem.
Mert képes vagyok mindenkit szeretni.
Naivan, és felelőtlenül, vagy megfontoltan, de szeretek mindent és mindenkit. Nem ugyanúgy, keveseket jobban, de mindenkit őszintén.
Akárki is tévedtél ide, és lehetsz bárki, ember vagy. És megérdemled a figyelmet.
Mert te is különleges vagy, és tudnod kell magadról hogy mindent megváltoztathatsz.
Írhatsz verset, regényt, festhetsz mesterművet, megváltoztathatod a világot.
Ezt mindenkinek tudnia kéne.
Mert az élet nem csak fekete és fehér. Jó lenne ha mindenki hasonlóan látná.
De innen mindenki csak menekül.
Két fehér forradás jelzi hogy én is elmenekültem volna.
Azon a novemberi éjszakán, egy kocsma hátsó udvarán ért volna véget az életem, ha nem rohantok oda értem.
1 milliméter választott el a semmitől. Amíg egyedül voltam még csak nem is sírtam.
Ahogy megjelentetek, olyan volt mint mint mikor felengedik a zsilipet. Azt hajtogattam hogy bocsánat, és hogy én nem akarok meghalni.
Akkor láttam a legtisztábban hogy mennyi minden van előttem, és mennyi mindenkinek van szüksége rám.
Ezért nem bánom meg soha.
2013. október 4., péntek
Ezek voltunk mi
Ez az egész kezd olyanná válni mint egy lőtt seb.
Egy olyan, ami nehezen gyógyul, fáj, viszket, nyoma marad, de mindenek felett olyan, amilyen soha nem hagyja hogy figyelmen kívül hagyd, elfelejtsd vagy bármi.
Miért kiabál az ember süket füleknek? És miért mutatnék fényképeket olyan szemnek ami már nem lát?
Erre egyszerű a válasz.
Mert egykor látott és hallott. Látta azt amit senki nem látott, hallotta a leghalkabb kiáltást is. Emlékszem mikor azokon a szemeken nem feszült opálos hályog, és mikor az a szív nem csak úgy hallatta dobbanását mintha vattába csomagolták volna.
Mire számít egy gyerek akinek ebben a világban kell élnie?
Hogyan lesz valakiből érdek-orientált?
Hogyan válik állat az emberből?
Hogy lesz egyénből tömeg?
Mi viszi rá a lelket arra hogy eltűnjön?
A te döntésed. Ez egy tökéletesen érdektelen élet, te sehova sem tartasz, ez miért nem zavar?
Az miért nem villantja fel benned a vészlámpát hogy át taposol embereken? Nem gondoltál arra hogy életekkel játszol?
Szomorú és végtelenül fájdalmas arra rájönni ha az ember olyanra pazarolja a szeretetét aki egykor még úgy tűnt, mindig ott lesz mellette. Nehéz összeegyeztetni a múltbéli embert a jelenbélivel.
Nem nyitom ki a szemem többé, mert ha neked már nem is, nekem még fáj amit látok.
Fáj hogy hazudsz egy olyan embernek akiért a világ végére elmennék. Fáj hogy hazudsz neki, és ő elhiszi. Te eltakarod a szemét.
Hazudsz magadnak.
Én téged a végletekig gyűlöllek, mert te nem az vagy akit megismertem. Te vagy a báránybőrbe bújt farkas. Te megváltoztattad azt aki a barátom volt!
Te elvetted tőlem, és bezártad, megölted, elástad, összetörted... Hogy vagy képes a saját szemedbe nézni?
Olyan könnyű lett volna azt hinni hogy én vagyok a hibás.. annyira egyszerű lett volna magamat gyűlölni, sokkal könnyebben vettem volna levegőt úgy hogy önmagammal vagyok ellenség.
De veled nem.
Hiába próbáltam, nem tudom elképzelni hogy bántalak vagy akármi negatívat teszek ellened.
Mert szeretem azt az embert aki akkor voltál mikor még nem húzott maga alá az örvény, és nem váltál olyanná akit egykor mind megvetettünk. Gondolkozz el hogy a múlbéli éned mit mondana arra ami most vagy... ahogy viselkedsz.
Baszd meg magad.
Egy olyan, ami nehezen gyógyul, fáj, viszket, nyoma marad, de mindenek felett olyan, amilyen soha nem hagyja hogy figyelmen kívül hagyd, elfelejtsd vagy bármi.
Miért kiabál az ember süket füleknek? És miért mutatnék fényképeket olyan szemnek ami már nem lát?
Erre egyszerű a válasz.
Mert egykor látott és hallott. Látta azt amit senki nem látott, hallotta a leghalkabb kiáltást is. Emlékszem mikor azokon a szemeken nem feszült opálos hályog, és mikor az a szív nem csak úgy hallatta dobbanását mintha vattába csomagolták volna.
Mire számít egy gyerek akinek ebben a világban kell élnie?
Hogyan lesz valakiből érdek-orientált?
Hogyan válik állat az emberből?
Hogy lesz egyénből tömeg?
Mi viszi rá a lelket arra hogy eltűnjön?
A te döntésed. Ez egy tökéletesen érdektelen élet, te sehova sem tartasz, ez miért nem zavar?
Az miért nem villantja fel benned a vészlámpát hogy át taposol embereken? Nem gondoltál arra hogy életekkel játszol?
Szomorú és végtelenül fájdalmas arra rájönni ha az ember olyanra pazarolja a szeretetét aki egykor még úgy tűnt, mindig ott lesz mellette. Nehéz összeegyeztetni a múltbéli embert a jelenbélivel.
Nem nyitom ki a szemem többé, mert ha neked már nem is, nekem még fáj amit látok.
Fáj hogy hazudsz egy olyan embernek akiért a világ végére elmennék. Fáj hogy hazudsz neki, és ő elhiszi. Te eltakarod a szemét.
Hazudsz magadnak.
Én téged a végletekig gyűlöllek, mert te nem az vagy akit megismertem. Te vagy a báránybőrbe bújt farkas. Te megváltoztattad azt aki a barátom volt!
Te elvetted tőlem, és bezártad, megölted, elástad, összetörted... Hogy vagy képes a saját szemedbe nézni?
Olyan könnyű lett volna azt hinni hogy én vagyok a hibás.. annyira egyszerű lett volna magamat gyűlölni, sokkal könnyebben vettem volna levegőt úgy hogy önmagammal vagyok ellenség.
De veled nem.
Hiába próbáltam, nem tudom elképzelni hogy bántalak vagy akármi negatívat teszek ellened.
Mert szeretem azt az embert aki akkor voltál mikor még nem húzott maga alá az örvény, és nem váltál olyanná akit egykor mind megvetettünk. Gondolkozz el hogy a múlbéli éned mit mondana arra ami most vagy... ahogy viselkedsz.
Baszd meg magad.
2013. július 28., vasárnap
you spin me right round baby, right round
hétvégevan és nemcsinálok SEMMITSEEEEEE
végre nyugtom van icááátóól és egyéb tetmozgástól is :DD
holnap végre hétfőlesz jeeee
és menekvést nyerek szalkszentmártonba egy napra ha minden igaz *-*
tehát most RÁJT RÁUND
2013. július 24., szerda
ami összekötött minket, most az ami elszakít
A levelek lehullottak, az esőcseppek tombolnak
Csendben figyelsz mögöttem, tán azt gondolod, nem hallak
Mert belemélyültem, őrülten írok, egyre szélesedő árok
Alakul ki köztünk, én már rég másra vágyok
Hol vannak a tanárok, kik megmondták nekem, hogy mit kell tennem?
Hol vannak az álmok, mikért sokszor tűzbe mentem?
Hová tűntek el, mondd meg, hol rontottam el? Nem találtam hibát, pedig átnéztem ezerszer a leckét,
Nem tudtam, hogy ki lát meg, hogy kinek veszem el a kedvét
Hamar felejtettem, mégis a múlt, mint legót szedett szét
Apró darabokra, így lettem gyermek játéka
Amit akkor megfogadtam, utamon ma is vezet,
cérnaként a labirintusban, magammal hoztam, húztam
Elveimért mindent megtettem, békében, háborúban, jóban-rosszban
Fellapoztam könyvem, utolsó sorig az összes betűt
Rájöttem a lényegre, de már túl sokba került
Egy élettel több, kevesebb, neked ez számít?
Nem tudod miért, de csak őt keresed, pokolba csábító
Látomás, láthatatlan áldássá vált félelem
Már rég megtettem volna, de túl gyáva vagyok,nem merem
Megint késő, vár a döbbenet, vigyázz, semmi se mindegy
Amíg lehet, addig változz, fáj, de bűneidre ébredj
Megint késő, várhat bánat és az agyamban a zárlat
Lehajtom fejem, nagy nehezen, de belátom hibámat
Felszáradtak az esőcseppek, szenvedtek a levelek
A szél elmosta őket, nincs már mögöttem, kit szeretek
Mert beleőrültem, egyedül állok, tovább írok
A tanárok rég eltűntek, tanácsok helyett csak sírok intenek
A hibát megtaláltam, lelkemben a kisgyerek
Elmondaná, de nincs kinek, végtelen sínek
Vezetnek kitéve mindennek, védtelen szívek
Újabb csapásokkal érkeznek, de kinek mennyit érhetsz meg
Annyira szeretnek, meg is gyűlölnek, ha hasonlítasz rájuk
Rád találnak, hogyha ragaszkodsz, elüldöznek
Állj meg vagy örökre tűnj el, túl sok bűnjel látszik
Arcod piros, tested fázik, kérdésem kínos, hiányzik valami??
Miért reszketsz, magadnak sem mered bevallani
Megöl a tudat, megfojtod magad, ezt meddig bírod még tartani
Egy hajnali szívverés mellett néztem ahogy elmész, igen
Későn döbbentem rá, mit tettem, mit kellett volna tennem .
ez nem egy olyan bejegyzés lesz ami akármin is változtat, vagy segít, vagy megmutat. csak gondoltam leírok mindent amire emlékszem és amit megér ez a kapcsolatunk, az első, és kitudja, talán az utolsó is.
jót és rosszat vegyesen?
megkaptuk! kurvára megkaptuk
mindketten gyerekesek voltunk, és mindketten csak magunkkal foglalkoztunk, és állatira nem jöttünk rá időben hogy ezzel csak a másikat bántjuk, és ezzel magunkat is.
semmi értelme annak hogy most összevissza hisztizzek, csak bánom ezt az egészet.
na de ennek itt nincs helye kezdjünk is bele.
május 6.
életem a mai napig leginkább becsült emléke talán, és a legjobb tévedés amit elkövettünk :)
ez után elkezdődött az amit most állati hosszú lesz leírnom. de gazdagon illusztrált bejegyzés lesz, szóval megpróbálom minél korhűbben megcsinálni.
ezt a számot ajánlom az elejéhez : https://www.youtube.com/watch?v=CKhu7pDjarY
megszereztem az órarended. egy hétig bennem volt a gyomorideg, és emlékszem a vikinek egy pizzát úgy kellett belém ordibálnia xd minden nap beszéltünk, és aztán hazajöttem. persze teljesen véletlenül veled futottam össze a buszmegállóban, mint mondtam " TELJESEN VÉLETLENÜL", és megkértelek maradj a következő buszodig. aztán jöttek a többiek, megvolt a kis társaság, tökjól elvoltunk, és az lett a végkifejlet hogy megkérdeztelek, itt aludnál-e, ha már elvagyunk. te persze igent mondtál, és ebből lett az hogy hajnali 4-5ig kinn beszélgettünk fűzfasoron, majd a vízműnél. emlékszem mindig meséltél, és mondtad hogy ezt még soha senkinek nem mondtad el, és egészen megnyíltál, ahogy egy barátságban lehet. hazaértünk hozzánk, lefeküdtünk az ágyamba, és tovább beszélgettünk. akkor volt először hogy megfogtad a kezem, és úgy aludtunk el.
soha nem voltam boldogabb mint veled ez azlatt az egy év alatt, nyuszi :3
ezek után ugyanúgy beszélgettünk, és elindult rendkívül hosszadalmas sms-ezésünk. minden nap felhívtál 2-3szor emlékszem, és hülyeségekről beszéltünk, meg arról mi történt, meg minden. aztán persze találkoztunk, minden héten, és hétvégén, itt aludtál nálam, és beszélgettünk, mindig hajnalig, hol a kertben a holdat nézve, hol az ágyban, akárhol. sírtál te is, és én is sírtam sokszor, és még többet röhögtünk egymás hülyeségein. kicsúszott néhány komolytalan szeretlek, és sokszor volt hogy valamiben nem értettünk teljesen egyet de ez nem számított.
június 6.
itt aludtál nálam. másnap magyarból volt vizsgám. ami ötös lett, és annak külön örülhettem :) na de nem ez a lényeg, hanem hogy aznap este te, én, a brigi, a csaba, a stölcz elmentünk vandálkodni. t kiszakítottál egy táblát és beállítottad az út közepére XD megfogtad a kezem. először sétáltunk így az utcán. hazajöttünk, kiültünk a kertbe. te leterítettél, én pedig mondtam hogy ne csináljunk hülyeséget.
ezek után eljártunk kristályba, beszélgetni, és itt jön a következő linkem : https://www.youtube.com/watch?v=Avx35Mjkkhw
baromira elvoltunk, és mindig heinekent ittunk, mert nekem az a kedvencem, vagy tuborgot mert azt pedig te szeretted. ott smároltunk először nyilvánosan, és halálosan leszartuk hogy ki néz ki minket mert nem volt fontos más véleménye. mert mi boldogok voltunk együtt és onnantól fogva meg mindenki leszophat.
elmentünk szelídre, és ott kezdtél megszeretni (elmondásod szerint) és akkor láttalak először fázni, mert nagyon hideg volt, és előtte mindig csak meleged volt. és mulatósra táncoltunk a szittyótéren, és egyenpólót vettünk, és kiültünk a tópartra. hazafelé pedig a kocsiban az öledben feküdtem, és annyira örültem hogy vagy nekem, folyamatosan csak ezt hallgattam : https://www.youtube.com/watch?v=qdEzBw9k7zk
és sírtam mert annyira jó érzés volt hogy mellettem vagy. te pedig simogattad a hajam, és olyan nyugodt volt az egész és idilli, amilyen csak veled lehet. :D " viharom falatom" :3
jaaa és kaptál tőlem egy hörcsögöt :DD
aztán mikor hazaértünk csináltunk egy smiley-sütit ami baromira finom volt, és azt játszottuk hogy teleereszettük a szánkat vízzel és kiköptük mert hátravetett fejjel elég nehéz (lehetetlen) lenyelni xd
kapcsolatunk itt kezdődött. és tartott egészen egy évig, sok veszekedéssel, és hihetetlen nagy sértésekkel, bántással, de még több támogatással, beszélgetéssel, szeretettel, élménnyel és persze veled.
megismerhettelek, azt aki vagy valójában, és ezért hihetetlenül hálás vagyok neked. és azért mert szerettél, és mikor beteg voltam akkor el sem mozdultál mellőlem. és mikor sírtam akkor átöleltél és őszintén láttam a fájdalmat a szemedben, és mindig azt mondtad hogy "semmi baj kicsi, itt vagyok, nem hagyom hogy sírj, nem akarom hogy mellettem szomorú legyél"
ahogy elkezdődött az iskolaév, egyre több gondunk volt. nekem a beilleszkedéssel, és azzal hogy új helyre kerültem, neked pedig ezek miatt velem, mert ideges voltam, mindennel bajom volt, és cseszegettelek. itt kezdődött az, hogy nem láttam semmit amit látnom kellett volna. te pedig szelíd, gyermeki tekintettel néztél rám továbbra is, azokkal a hatalmas barna szemeiddel, és nem értetted miért romlik ez az egész, pedig makacsul szerettél, én pedig viszont szerettelek, a mai napig mindenemnél jobban, de ezt nem láttad mert nem bizonyítottam.
szakítottál.
Csendben figyelsz mögöttem, tán azt gondolod, nem hallak
Mert belemélyültem, őrülten írok, egyre szélesedő árok
Alakul ki köztünk, én már rég másra vágyok
Hol vannak a tanárok, kik megmondták nekem, hogy mit kell tennem?
Hol vannak az álmok, mikért sokszor tűzbe mentem?
Hová tűntek el, mondd meg, hol rontottam el? Nem találtam hibát, pedig átnéztem ezerszer a leckét,
Nem tudtam, hogy ki lát meg, hogy kinek veszem el a kedvét
Hamar felejtettem, mégis a múlt, mint legót szedett szét
Apró darabokra, így lettem gyermek játéka
Amit akkor megfogadtam, utamon ma is vezet,
cérnaként a labirintusban, magammal hoztam, húztam
Elveimért mindent megtettem, békében, háborúban, jóban-rosszban
Fellapoztam könyvem, utolsó sorig az összes betűt
Rájöttem a lényegre, de már túl sokba került
Egy élettel több, kevesebb, neked ez számít?
Nem tudod miért, de csak őt keresed, pokolba csábító
Látomás, láthatatlan áldássá vált félelem
Már rég megtettem volna, de túl gyáva vagyok,nem merem
Megint késő, vár a döbbenet, vigyázz, semmi se mindegy
Amíg lehet, addig változz, fáj, de bűneidre ébredj
Megint késő, várhat bánat és az agyamban a zárlat
Lehajtom fejem, nagy nehezen, de belátom hibámat
Felszáradtak az esőcseppek, szenvedtek a levelek
A szél elmosta őket, nincs már mögöttem, kit szeretek
Mert beleőrültem, egyedül állok, tovább írok
A tanárok rég eltűntek, tanácsok helyett csak sírok intenek
A hibát megtaláltam, lelkemben a kisgyerek
Elmondaná, de nincs kinek, végtelen sínek
Vezetnek kitéve mindennek, védtelen szívek
Újabb csapásokkal érkeznek, de kinek mennyit érhetsz meg
Annyira szeretnek, meg is gyűlölnek, ha hasonlítasz rájuk
Rád találnak, hogyha ragaszkodsz, elüldöznek
Állj meg vagy örökre tűnj el, túl sok bűnjel látszik
Arcod piros, tested fázik, kérdésem kínos, hiányzik valami??
Miért reszketsz, magadnak sem mered bevallani
Megöl a tudat, megfojtod magad, ezt meddig bírod még tartani
Egy hajnali szívverés mellett néztem ahogy elmész, igen
Későn döbbentem rá, mit tettem, mit kellett volna tennem .
A kép hallgat, az emlék mesél,
Emlék nélkül-e kép semmit sem ér,
Ha ez a kép gyűrött lesz és kopott,
Akkor se felejtsd el, hogy VOLTAM,
S TALÁN VAGYOK.
Emlék nélkül-e kép semmit sem ér,
Ha ez a kép gyűrött lesz és kopott,
Akkor se felejtsd el, hogy VOLTAM,
S TALÁN VAGYOK.
ez nem egy olyan bejegyzés lesz ami akármin is változtat, vagy segít, vagy megmutat. csak gondoltam leírok mindent amire emlékszem és amit megér ez a kapcsolatunk, az első, és kitudja, talán az utolsó is.
jót és rosszat vegyesen?
megkaptuk! kurvára megkaptuk
mindketten gyerekesek voltunk, és mindketten csak magunkkal foglalkoztunk, és állatira nem jöttünk rá időben hogy ezzel csak a másikat bántjuk, és ezzel magunkat is.
semmi értelme annak hogy most összevissza hisztizzek, csak bánom ezt az egészet.
na de ennek itt nincs helye kezdjünk is bele.
május 6.
életem a mai napig leginkább becsült emléke talán, és a legjobb tévedés amit elkövettünk :)
ez után elkezdődött az amit most állati hosszú lesz leírnom. de gazdagon illusztrált bejegyzés lesz, szóval megpróbálom minél korhűbben megcsinálni.
ezt a számot ajánlom az elejéhez : https://www.youtube.com/watch?v=CKhu7pDjarY
megszereztem az órarended. egy hétig bennem volt a gyomorideg, és emlékszem a vikinek egy pizzát úgy kellett belém ordibálnia xd minden nap beszéltünk, és aztán hazajöttem. persze teljesen véletlenül veled futottam össze a buszmegállóban, mint mondtam " TELJESEN VÉLETLENÜL", és megkértelek maradj a következő buszodig. aztán jöttek a többiek, megvolt a kis társaság, tökjól elvoltunk, és az lett a végkifejlet hogy megkérdeztelek, itt aludnál-e, ha már elvagyunk. te persze igent mondtál, és ebből lett az hogy hajnali 4-5ig kinn beszélgettünk fűzfasoron, majd a vízműnél. emlékszem mindig meséltél, és mondtad hogy ezt még soha senkinek nem mondtad el, és egészen megnyíltál, ahogy egy barátságban lehet. hazaértünk hozzánk, lefeküdtünk az ágyamba, és tovább beszélgettünk. akkor volt először hogy megfogtad a kezem, és úgy aludtunk el.
soha nem voltam boldogabb mint veled ez azlatt az egy év alatt, nyuszi :3
ezek után ugyanúgy beszélgettünk, és elindult rendkívül hosszadalmas sms-ezésünk. minden nap felhívtál 2-3szor emlékszem, és hülyeségekről beszéltünk, meg arról mi történt, meg minden. aztán persze találkoztunk, minden héten, és hétvégén, itt aludtál nálam, és beszélgettünk, mindig hajnalig, hol a kertben a holdat nézve, hol az ágyban, akárhol. sírtál te is, és én is sírtam sokszor, és még többet röhögtünk egymás hülyeségein. kicsúszott néhány komolytalan szeretlek, és sokszor volt hogy valamiben nem értettünk teljesen egyet de ez nem számított.
június 6.
itt aludtál nálam. másnap magyarból volt vizsgám. ami ötös lett, és annak külön örülhettem :) na de nem ez a lényeg, hanem hogy aznap este te, én, a brigi, a csaba, a stölcz elmentünk vandálkodni. t kiszakítottál egy táblát és beállítottad az út közepére XD megfogtad a kezem. először sétáltunk így az utcán. hazajöttünk, kiültünk a kertbe. te leterítettél, én pedig mondtam hogy ne csináljunk hülyeséget.
ezek után eljártunk kristályba, beszélgetni, és itt jön a következő linkem : https://www.youtube.com/watch?v=Avx35Mjkkhw
baromira elvoltunk, és mindig heinekent ittunk, mert nekem az a kedvencem, vagy tuborgot mert azt pedig te szeretted. ott smároltunk először nyilvánosan, és halálosan leszartuk hogy ki néz ki minket mert nem volt fontos más véleménye. mert mi boldogok voltunk együtt és onnantól fogva meg mindenki leszophat.
elmentünk szelídre, és ott kezdtél megszeretni (elmondásod szerint) és akkor láttalak először fázni, mert nagyon hideg volt, és előtte mindig csak meleged volt. és mulatósra táncoltunk a szittyótéren, és egyenpólót vettünk, és kiültünk a tópartra. hazafelé pedig a kocsiban az öledben feküdtem, és annyira örültem hogy vagy nekem, folyamatosan csak ezt hallgattam : https://www.youtube.com/watch?v=qdEzBw9k7zk
és sírtam mert annyira jó érzés volt hogy mellettem vagy. te pedig simogattad a hajam, és olyan nyugodt volt az egész és idilli, amilyen csak veled lehet. :D " viharom falatom" :3
jaaa és kaptál tőlem egy hörcsögöt :DD
aztán mikor hazaértünk csináltunk egy smiley-sütit ami baromira finom volt, és azt játszottuk hogy teleereszettük a szánkat vízzel és kiköptük mert hátravetett fejjel elég nehéz (lehetetlen) lenyelni xd
kapcsolatunk itt kezdődött. és tartott egészen egy évig, sok veszekedéssel, és hihetetlen nagy sértésekkel, bántással, de még több támogatással, beszélgetéssel, szeretettel, élménnyel és persze veled.
megismerhettelek, azt aki vagy valójában, és ezért hihetetlenül hálás vagyok neked. és azért mert szerettél, és mikor beteg voltam akkor el sem mozdultál mellőlem. és mikor sírtam akkor átöleltél és őszintén láttam a fájdalmat a szemedben, és mindig azt mondtad hogy "semmi baj kicsi, itt vagyok, nem hagyom hogy sírj, nem akarom hogy mellettem szomorú legyél"
ahogy elkezdődött az iskolaév, egyre több gondunk volt. nekem a beilleszkedéssel, és azzal hogy új helyre kerültem, neked pedig ezek miatt velem, mert ideges voltam, mindennel bajom volt, és cseszegettelek. itt kezdődött az, hogy nem láttam semmit amit látnom kellett volna. te pedig szelíd, gyermeki tekintettel néztél rám továbbra is, azokkal a hatalmas barna szemeiddel, és nem értetted miért romlik ez az egész, pedig makacsul szerettél, én pedig viszont szerettelek, a mai napig mindenemnél jobban, de ezt nem láttad mert nem bizonyítottam.
" NÉMÁN AKAROK ÁLLNI, HA MÁR EZT ELMONDTAM NEKED
MEGSÜKETÜLNI GYORSAN, NE HALLJAM MIT TETTEM VELED
MEGVAKULNÉK INKÁBB, NE LÁSSAM KÖNNYBEN A SZEMED
VÉGÜL MEGHALNÉK HOGY VISSZAADJAM ÚJRA AZ ÉLETED "
minden folytatódott, egyre hülyébb voltam, és te is egyre hidegültél el tőlem, teljesen érthető módon.
és akkor jött az év vége. a nyár tele ígérettel.
motoros találkozó.
két kecskeméti nyikhaj srác, részegen. aztán pedig én a facebookon. nyilvánvalóan nem jó párosítás, azt is szem előtt tartva hogy hülye voltam akkor, és azt akartam hogy figyelj rám. hogy jobban figyelj és félts.
ezzel pedig épp az ellenkezőjét értem el. elhatároztad hogy elmész dudikra és megcsalsz, mert fájt amit csináltam és hogy azthitted már nem te vagy a legfontosabb a szememben és a legjobb, és hogy meg akarlak csalni, mert nem szeretlek annyira.
szakítottál.
utána megbeszéltük hogy szünetet tartunk. pofont a szarnak, de így is eltöltöttünk egymással a szünetünk alatt 3 nagyonszép napot, mert elmentünk a dunára és szétcsíptek a szúnyogok, és élveztük a langyos időt és azt hogy együtt vagyunk, és nincs semmi gond, mint régen :)
DUDIK.
megcsaltál.
ezek után minden olyan gyorsan történt. egy hétig fel sem akartam fogni hogy mi történik velem. ebben az időszakban, a számhoz illően, minden nap veled álmodtam.
aztán eljöttél.
tegnap előtt.
rendbe akarom hozni.
látni akarom azt a reményt a szemedben amit adtam.
és amit elvettem.
amit hibáztam.
ami tegnap történt.
amit ezerszer elkövettem.
köszönöm neked kicsi világom, hogy megmutattad nekem mi az az élet ! nagyon vigyázz magadra. még találkozunk, ebben biztos vagyok.
Remélem újra látom még azt a hívó égi fényt, ami tegnap éjjel rám talált!
Álmomban angyalt láttam, szállt, és én szárnyak nélkül követtem őt, bármerre járt.
Tegnap rólad álmodtam,
Pedig már régen nem szoktam.
Álmomban angyalt láttam, szállt, és én szárnyak nélkül követtem őt, bármerre járt.
Tegnap rólad álmodtam,
Pedig már régen nem szoktam.
szeretlek. és ez ilyen egyszerű. ez csak egy töredék azokból amit együtt megcsináltunk, és amit átéltünk. elengedni soha nem fogom, és visszahozni pedig nem tudom. de másikat még kezdhetünk. teljesen másikat. csak idő kell hozzá. szia, nyuszi.
.
2013. július 2., kedd
hegyibeszéd
Megkérdezhetném, hogy miért tartsam magamban a reményt? Hogy miért keljek fel minden reggel, ha tudom, annak a napnak semmi értelme nem lesz? Nos, azért hogy hogy annak aki megbecsült, és szeretett, társat nyújtsak. Hogy meghallgassam, és együtt nevessek, esetleg együtt is sírjak vele. Hogy minden porcikámmal köszönetet mondjak azért az időért amit rám áldozott. Minden támogató szaváért, a szeretetéért. Még akkor is ha már nem lehet az enyém, az a szem, az a kedves arc, a kezek és a hang örökké a lelkembe véste a hozzájuk tartozó nevet, és a hűség láncaival köt magához, jóleső odatartozással, míg világ a világ.
Mert van hogy egyetlen emberrel mindent elveszítünk, ami értelmet adna ennek az elcseszett egésznek. Mikor már nincsenek körülöttünk azok az erős falak amiket együtt építettetek fel, hogy kivédjék az élet döféseit.
Védtelen vagyok. Védtelenek vagyunk.
Az ember törékeny, és ennek nincsen tudatában. Mindig kell valaki akivel átvészeljük a viharokat, aki mellé odaállhatunk ha valaki támadásba lendül.
Én világ életemben mások elé álltam. Én voltam a mini-lelkisegély. Egy apró lélekmentő, akit akkor kerestek ha baj volt, vagy valami nem stimmelt.
És ha nálam nem stimmel valami ? És ha összeomlik körülöttem az életem ?
Ugyan, kit izgat. Még önmagam sem vagyok képes sokszor kivédeni magam, saját magamtól. Mert az ember azon kívül hogy törékeny, és magányos, rendkívül következetlen. Legalábbis jómagam azzá váltam. Felgyújtottam a saját kis erdőnket. Lelőttem a madarakat. Az összes tollat elégettem. Minden lepkét, és virágot, egytől egyik elpusztítottam üres szavakkal.
Én nem akartam elpusztítani a mi kis világunkat.
Én szerettem a madarainkat, szerettem a fákat, szerettem minden kis fűszálat, mert csak a miénk volt. Csak a Tiéd, és az enyém.
Napok óta nem látom értelmét annak hogy miért beszélek, ha nem hallom ami kijön a számon. Hogy miért beszéltem szavakat, mikor semmit sem jelentenek nekem ? Miért öntöttem betűket, amikor nem láttam a jeletésüket?
Nekem semmit nem jelentenek a szavak. Már semmi nem jelent nekem semmit.
Hiányzol nekem.
Soha őszintébbet, én azt mondom. Hát rajta, essünk neki.
Ugye te is tudod, milyen a napfelkelte?
Valójában, csupa üres és kiégett ígéret.
Tudod milyen a nappal?
Képmutatás és hazugságok sorozata.
Ez az amikor látsz, és mégsem látsz senkit és semmit.
Milyen egy vers ?
Művészien összeillesztett szócsokor, nem jelent semmit. Érzelmeket kiválthat, de mégsem adja vissza az érzést. Csak közelebb lök a szakadék széléhez. Néha felébreszt, néha eltompít.
És mondd, azt tudod-e, milyen az éjszaka ?
Mikor a szíveddel és lelkeddel látod azt aki a te fényeddel világít rád. Mikor minden álarc leolvad. Mikor senki sem az aminek látszik nappal.
Tudom, hogy tudod milyen a hold.
Egyszerű, ezüstös tányér, az égbolt tetején. Halott csillag. Mégis ezerszer szebbnek találtuk, Te meg én, mint azt a hatalmas lángoló gázbolygót amit annyian imádnak idelenn.
Mondd csak... ugye fájt hogy elborult az égbolt? Fájt hogy felhőket rajzoltam az egünkre ? Hogy megégtél a lángokban amit szítottam? Tudom, hogy fájt. Tudom hogy tönkretettem azt ami neked is fontos volt. A te menedéked. A kis otthonod.
Hova bújnál attól ami nap mint nap bánt?
Kicsi éjszakám, hogy tehettem ezt meg veled?
Nem imádom a napot. Engem felperzsel a fény. Csak arra kérlek, maradj velem.
Egyedül nem vagyok képes új fákat ültetni. Nem bírom az elpusztított életünk látványát, nem bírom a vég szagát. Fáj a gyomrom az undortól amit magam iránt érzek. Fáj, hogy nem voltam képes gondolkodni. Fáj az is hogy nem látok. Fáj hogy nem vagy velem. Fáj hogy fájdalmat okoztam neked.
Örökké maradj az én éjszakám és hajnalom, a napom, a holdam.
Én leszek neked minden amire csak szükséged van. Eső, szél, hó, tavasz, tél.
És most mint ahogy az elején említettem, megkérdezem. Miért tartsam magamban a reményt?
Mert a fájdalomra és a pusztulásra amit okoztam, csak ketten vagyunk elegek, hogy gyógymódot találjunk.
Nem kérlek hogy sétálj velem a hamuban. Csak segíts hogy a tűz nyomait, mintha csak nem is lett volna, nem szavakkal, nem azokkal a hazug betűkkel amik okozták, hanem tettel, és szeretettel elmossuk, mintha nem is lett volna.
Légy velem vihar!
és ne szakadj el tőlem, mert egyedül csak felhő vagyok, azon a hatalmas, magányos égbolton, ahol veled mindenné válhatnék.
Kicsi viharom, ugye fájt a hazugság?
Nem ígérem hogy feledést adok neked.
Nem ígérem hogy begyógyítom a sebeket.
De azt soha nem hagyom, hogy ugyanilyen veszteséget és fájdalmat átélj. Soha nem veszem el tőled azt a menedéket amit nyújtottam egyszer.
Csak annyit ígérhetek, hogy veled maradok. Hogy a sárban is veled süllyedek majd el.
Hogy utána békével a szívemben haljak meg, mert nekem nincs más célom, csak hogy visszaadjam azta fényt, amit a szemedben láttam, akkor, mikor még mindketten egészek voltunk.
Mert van hogy egyetlen emberrel mindent elveszítünk, ami értelmet adna ennek az elcseszett egésznek. Mikor már nincsenek körülöttünk azok az erős falak amiket együtt építettetek fel, hogy kivédjék az élet döféseit.
Védtelen vagyok. Védtelenek vagyunk.
Az ember törékeny, és ennek nincsen tudatában. Mindig kell valaki akivel átvészeljük a viharokat, aki mellé odaállhatunk ha valaki támadásba lendül.
Én világ életemben mások elé álltam. Én voltam a mini-lelkisegély. Egy apró lélekmentő, akit akkor kerestek ha baj volt, vagy valami nem stimmelt.
És ha nálam nem stimmel valami ? És ha összeomlik körülöttem az életem ?
Ugyan, kit izgat. Még önmagam sem vagyok képes sokszor kivédeni magam, saját magamtól. Mert az ember azon kívül hogy törékeny, és magányos, rendkívül következetlen. Legalábbis jómagam azzá váltam. Felgyújtottam a saját kis erdőnket. Lelőttem a madarakat. Az összes tollat elégettem. Minden lepkét, és virágot, egytől egyik elpusztítottam üres szavakkal.
Én nem akartam elpusztítani a mi kis világunkat.
Én szerettem a madarainkat, szerettem a fákat, szerettem minden kis fűszálat, mert csak a miénk volt. Csak a Tiéd, és az enyém.
Napok óta nem látom értelmét annak hogy miért beszélek, ha nem hallom ami kijön a számon. Hogy miért beszéltem szavakat, mikor semmit sem jelentenek nekem ? Miért öntöttem betűket, amikor nem láttam a jeletésüket?
Nekem semmit nem jelentenek a szavak. Már semmi nem jelent nekem semmit.
Hiányzol nekem.
Soha őszintébbet, én azt mondom. Hát rajta, essünk neki.
Ugye te is tudod, milyen a napfelkelte?
Valójában, csupa üres és kiégett ígéret.
Tudod milyen a nappal?
Képmutatás és hazugságok sorozata.
Ez az amikor látsz, és mégsem látsz senkit és semmit.
Milyen egy vers ?
Művészien összeillesztett szócsokor, nem jelent semmit. Érzelmeket kiválthat, de mégsem adja vissza az érzést. Csak közelebb lök a szakadék széléhez. Néha felébreszt, néha eltompít.
És mondd, azt tudod-e, milyen az éjszaka ?
Mikor a szíveddel és lelkeddel látod azt aki a te fényeddel világít rád. Mikor minden álarc leolvad. Mikor senki sem az aminek látszik nappal.
Tudom, hogy tudod milyen a hold.
Egyszerű, ezüstös tányér, az égbolt tetején. Halott csillag. Mégis ezerszer szebbnek találtuk, Te meg én, mint azt a hatalmas lángoló gázbolygót amit annyian imádnak idelenn.
Mondd csak... ugye fájt hogy elborult az égbolt? Fájt hogy felhőket rajzoltam az egünkre ? Hogy megégtél a lángokban amit szítottam? Tudom, hogy fájt. Tudom hogy tönkretettem azt ami neked is fontos volt. A te menedéked. A kis otthonod.
Hova bújnál attól ami nap mint nap bánt?
Kicsi éjszakám, hogy tehettem ezt meg veled?
Nem imádom a napot. Engem felperzsel a fény. Csak arra kérlek, maradj velem.
Egyedül nem vagyok képes új fákat ültetni. Nem bírom az elpusztított életünk látványát, nem bírom a vég szagát. Fáj a gyomrom az undortól amit magam iránt érzek. Fáj, hogy nem voltam képes gondolkodni. Fáj az is hogy nem látok. Fáj hogy nem vagy velem. Fáj hogy fájdalmat okoztam neked.
Örökké maradj az én éjszakám és hajnalom, a napom, a holdam.
Én leszek neked minden amire csak szükséged van. Eső, szél, hó, tavasz, tél.
És most mint ahogy az elején említettem, megkérdezem. Miért tartsam magamban a reményt?
Mert a fájdalomra és a pusztulásra amit okoztam, csak ketten vagyunk elegek, hogy gyógymódot találjunk.
Nem kérlek hogy sétálj velem a hamuban. Csak segíts hogy a tűz nyomait, mintha csak nem is lett volna, nem szavakkal, nem azokkal a hazug betűkkel amik okozták, hanem tettel, és szeretettel elmossuk, mintha nem is lett volna.
Légy velem vihar!
és ne szakadj el tőlem, mert egyedül csak felhő vagyok, azon a hatalmas, magányos égbolton, ahol veled mindenné válhatnék.
Kicsi viharom, ugye fájt a hazugság?
Nem ígérem hogy feledést adok neked.
Nem ígérem hogy begyógyítom a sebeket.
De azt soha nem hagyom, hogy ugyanilyen veszteséget és fájdalmat átélj. Soha nem veszem el tőled azt a menedéket amit nyújtottam egyszer.
Csak annyit ígérhetek, hogy veled maradok. Hogy a sárban is veled süllyedek majd el.
Hogy utána békével a szívemben haljak meg, mert nekem nincs más célom, csak hogy visszaadjam azta fényt, amit a szemedben láttam, akkor, mikor még mindketten egészek voltunk.
2013. május 11., szombat
padlón a fürdőszobában
'mi ilyenkor szoktunk sírni, mikor már nem lehet kibírni '
egy elég hosszú és kifejezetten kedves levél fogalmazódott meg bennem egy nagyon jó fiatalemberhez, amit itt fogok kifingani magamból, mivel az intelligenciahányadosa nem üti meg a tacskóét sem, és feleslegesnek tartom hogy megosszam vele, habár még gondolkodom. xd
drága alulművel, aluliskolázott, és nem utolsó sorban undorítóan igénytelen barátom !
most magamhoz méltatlan stílusban foglak elküldeni a faszba, habár számodra elég nehéz lehet megérteni így is hogy szintekkel lejjebb süllyedem, mind fogalmazásban, mind kifejezésekben.
ki a kurva anyámnak képzeled magad hogy tönkretedd az életem bazdmeg ?! melyik pizsamádban álmodtad meg hogy megtehetsz ilyeneket amikor még egy marék hányásnak is van annyi esze hogy a dolgoknak a következményét átgondolja, mielőtt beleszarik más életébe...
hogy valaki ennyire nyilvánvalóan fogyatékos és hülye legyen az már lassan törvényellenesnek számít, de hogy te ezt nem veszed észre, azzal együtt hogy senki nem kíváncsi rád meg a szarságaidra, arra meg pláne nem hogy a szart is kavard ennyi ésszel, mert ha legalább lenne benned annyi, akkor úgy csinálnád hogy kevésbé irányítható alanyt választasz, nem megvesztegetéssel csábítgatod magadhoz a """" BARÁT """" -aidat, és hogy KURVÁRA NE TUDÓDJON KI.
de te annyira kibaszott debil vagy hogy nyíltan csinálod.
mire jó ez neked bazdmeg ?? mire ? téged dugjon, vagy mi a szar van? keress olyat aki ugyanolyan IQ bajnok mint te, és legalább olyan undorító, és rohadjatok meg élve együtt..
ne azt tedd tönkre meg fertőzd a seggfejkedéseddel meg a rosszindulatú megjegyzéseiddel akit nem kéne, mert velem kurvára megégeted magad, nem érdekel kinek hiszed magad.. jöhetsz a családoddal meg azzal a kiterjedt hatalmas baráti köröddel meg az anyámfasza piripócsi kurváiddal, hidegen tud hagyni, mert nem lesz melletted senki, a látszatbarátaid meg a díszhaverjaid sorba' mellém állnak geci, és a putri szarházi családoddal együtt sírbateszlek, vagy bezáratlak, mert a hülyék nem rohangálhatnak szabadon az utcán, mert még ha meg is úsznád, szívfájdalom nélkül ölnélek meg és szeletelnélek ízekre, és főznélek pálinkába te kis patkáááány.
tudjam meg hogy még egy szót intézel ahhoz akihez tisztán és emberi nyelven kifejeztem hogy nem szeretném, akkor a szutyok kis életeddel együtt elástad magad, mert az biztos hogy nem játszol menőgyereket anélkül, hogy ne lenne valami indok vagy ok is a segged alatt, kis mocskos fogtúltengésben szenvedő lepratelep.
2013. április 28., vasárnap
Vasárnap
fúj a szél, és te mindig is szeretted ezt, hiszen olyan vagy mint a vihar. akkor érkezik, pontosan, mikor csak kedve tartja ( MINT GANDALF X'DD najó hagyjuk..) és tombol, felőrli a világot, a várost felrázza, sikítva viszi magával a posztereket, és tépi, szaggatja az emberek lelkét.
könyörtelen, és minden tekintetben olyan mint te magad vagy.
ámde a nyári zivatar, a csendes kora esti szürkület is téged idéz, ezt is szereted.
csendes, életet adó. lágyan simogat, körül ölel, és megborzongat, mert csendes.
csendesebb mint bármi más a világon.
a levegő a torkomra szorul, és megdermedek.
tőlem sokkal hatalmasabb vagy, és mégis legyőzhető.
képtelen vagyok rá hogy felülkerekedjek, szétmarcangolnál, egyedül forognék a hideg szélben, mint egy eltévedt apró falevél, amit könyörtelenül letépett az ágról haragod, és magaddal sodortad oda, ahol te élsz.
viharos világod közepén tartasz, és csendben megsemmisítesz, tönkreteszel mindent amihez érsz, lerombolsz illúziókat, gyermekmeséket, minden felépített álmot.
vihar vagy, könyörtelen, zokogó vihar.
szél vagy, messze repítő, kalandos.
éjszaka vagy, kiismerhetetlen, felém magasodó.
csend vagy, bénító, lefegyverző, halotti csend.
víz vagy, megfoghatatlan, életet adó.
te vagy a legszebb ellentétek egyvelege.
a karmaidban tartasz engem, szelíd szavakkal, kedves érintésekkel.
felépítettél egy palotát, ahol minden csupa szeretet és törődés, ahol úgy alszom el hogy a karjaid bástyái között nem lőhet rám semmi kín, és úgy ébredek hogy figyelő szemeid távol tartják a hajnal árnyait, és aranyszín fényben fürdetik összefoltozott lelkem.
olyan zárka vagy amelyben magányos rab vagyok, és mégsem vagyok boldogtalan, mert soha nem vagyok egyedül. bár ember vagy te is. egyszerű, gyerekes, akaratos, sebezhető, érzékeny, sokat bántott kisfiú, hatalmas őszinte szemekkel.
én sírnék érted, ha megmentene, te nem vagy ilyen világra való.
én szeretem a vihart. a dörgő villámokat, a pusztítást, a hatalmas erőt..
én farkas vagyok. ízekre szaggatom aki bántani merne bárkit körülöttem. én ölök ha kell, és ha ez nem elég, én pusztító hurrikánként teszek semmissé mindent ami fenyegetne téged vagy bárkit akire szükségem van.
én föld vagyok, mindenhol jelen, és mégis észrevétlen. meleg és véfelmező, vagy fagyos és hasznavehetetlen.
rohanó dallam vagyok, ami átsuhan mindenkin aki meghallja, és élete végéig dúdolja, mert mély nyomot hagy a lélekben, akarattal, vagy bármilyen eszközzel, amivel hatást érhet el.
szikla vagyok, örök és hűséges, az idők kezdete óta van, és lesz, formálható, de alapjaiban megváltoztathatatlan.
és mi formálja a sziklát ?
a szél.
könyörtelen, és minden tekintetben olyan mint te magad vagy.
ámde a nyári zivatar, a csendes kora esti szürkület is téged idéz, ezt is szereted.
csendes, életet adó. lágyan simogat, körül ölel, és megborzongat, mert csendes.
csendesebb mint bármi más a világon.
a levegő a torkomra szorul, és megdermedek.
tőlem sokkal hatalmasabb vagy, és mégis legyőzhető.
képtelen vagyok rá hogy felülkerekedjek, szétmarcangolnál, egyedül forognék a hideg szélben, mint egy eltévedt apró falevél, amit könyörtelenül letépett az ágról haragod, és magaddal sodortad oda, ahol te élsz.
viharos világod közepén tartasz, és csendben megsemmisítesz, tönkreteszel mindent amihez érsz, lerombolsz illúziókat, gyermekmeséket, minden felépített álmot.
vihar vagy, könyörtelen, zokogó vihar.
szél vagy, messze repítő, kalandos.
éjszaka vagy, kiismerhetetlen, felém magasodó.
csend vagy, bénító, lefegyverző, halotti csend.
víz vagy, megfoghatatlan, életet adó.
te vagy a legszebb ellentétek egyvelege.
a karmaidban tartasz engem, szelíd szavakkal, kedves érintésekkel.
felépítettél egy palotát, ahol minden csupa szeretet és törődés, ahol úgy alszom el hogy a karjaid bástyái között nem lőhet rám semmi kín, és úgy ébredek hogy figyelő szemeid távol tartják a hajnal árnyait, és aranyszín fényben fürdetik összefoltozott lelkem.
olyan zárka vagy amelyben magányos rab vagyok, és mégsem vagyok boldogtalan, mert soha nem vagyok egyedül. bár ember vagy te is. egyszerű, gyerekes, akaratos, sebezhető, érzékeny, sokat bántott kisfiú, hatalmas őszinte szemekkel.
én sírnék érted, ha megmentene, te nem vagy ilyen világra való.
én szeretem a vihart. a dörgő villámokat, a pusztítást, a hatalmas erőt..
én farkas vagyok. ízekre szaggatom aki bántani merne bárkit körülöttem. én ölök ha kell, és ha ez nem elég, én pusztító hurrikánként teszek semmissé mindent ami fenyegetne téged vagy bárkit akire szükségem van.
én föld vagyok, mindenhol jelen, és mégis észrevétlen. meleg és véfelmező, vagy fagyos és hasznavehetetlen.
rohanó dallam vagyok, ami átsuhan mindenkin aki meghallja, és élete végéig dúdolja, mert mély nyomot hagy a lélekben, akarattal, vagy bármilyen eszközzel, amivel hatást érhet el.
szikla vagyok, örök és hűséges, az idők kezdete óta van, és lesz, formálható, de alapjaiban megváltoztathatatlan.
és mi formálja a sziklát ?
a szél.
2013. április 12., péntek
rain
http://www.rainymood.com/
ahh
gecirég írtam :DD
gyuszika alszik. benyomtam az esőmódot mer az jó és legalább nincs csönd és arra tökjót lehet aludni :DDD
és most várom hogy elmúljon 5óra
és utána a lecseszést hogy miért nem keltettem fel
de nem akarom hogy elmenjen
de majd kiengesztelem, elvégre GOLD FRIDAY van :DDD
tulajdonképpen semmi változás nincs az életem folyásában
tegnap szalkon aludtam, és kiültünk a kertbe ünnepére a jóidőnek :D
tökjóvolt :DD
bevolt rakva valami romantische skillet és olyan filmbeillő volt a kis jelenet, rendesen meghatódtam
befestettem a hajam feketére
mag ma voltam bent a gyuszival gyakszin 1 órát
aztán hazaért és elmesélte hogy az a zsírdisznó gabcsigeci egésznap baszogatja hogy
"jó nagy darab a nőd "
meg ilyen faszságok
és rendesen nekem van kibaszott bűntudatom .
ÉS MÉG Ő BESZÉL XD
háromszor kijövök belőle, pedig az már nagy szó xd
ahh
gecirég írtam :DD
gyuszika alszik. benyomtam az esőmódot mer az jó és legalább nincs csönd és arra tökjót lehet aludni :DDD
és most várom hogy elmúljon 5óra
és utána a lecseszést hogy miért nem keltettem fel
de nem akarom hogy elmenjen
de majd kiengesztelem, elvégre GOLD FRIDAY van :DDD
tulajdonképpen semmi változás nincs az életem folyásában
tegnap szalkon aludtam, és kiültünk a kertbe ünnepére a jóidőnek :D
tökjóvolt :DD
bevolt rakva valami romantische skillet és olyan filmbeillő volt a kis jelenet, rendesen meghatódtam
befestettem a hajam feketére
mag ma voltam bent a gyuszival gyakszin 1 órát
aztán hazaért és elmesélte hogy az a zsírdisznó gabcsigeci egésznap baszogatja hogy
"jó nagy darab a nőd "
meg ilyen faszságok
és rendesen nekem van kibaszott bűntudatom .
ÉS MÉG Ő BESZÉL XD
háromszor kijövök belőle, pedig az már nagy szó xd
2013. február 23., szombat
infinitíí
ráund :DD
tegnap kamnál alugytam :DD
tökjótbeszélgettünk kb mint régen majdnem és rájöttem hogyigazából mik is a kínos témák amiket jobb elkerülnöm XDDD
gyuszi elment bebaszni a rozsóhoz és még ott van -.-
nembaj én tökjól elvagyok :DDD
szóval yus :DDD
tegnap kamnál alugytam :DD
tökjótbeszélgettünk kb mint régen majdnem és rájöttem hogyigazából mik is a kínos témák amiket jobb elkerülnöm XDDD
gyuszi elment bebaszni a rozsóhoz és még ott van -.-
nembaj én tökjól elvagyok :DDD
szóval yus :DDD
2013. január 30., szerda
a boldogság csak akkor jön, ha igaz lábon áll
"I was blown away, what can I say ?
It all seemed to make sense.
You've taken away everything,
And I can't deal with that.
I try to see the good in life,
But good things in life are hard to find.
We'll blow it away, blow it away.
Can we make this something good?"
magyarul:
"Mit is mondhatnék, el voltam szállva
Mintha minden ésszerű lett volna
Mindent elvettél tőlem
Amik nélkül nem tudok élni.
Próbálom a szépet látni az életben
De nehéz szépet találni benne
Elfújjuk majd, elfújjuk
Tehetünk-e ezzel bármi jót is?"
nem nevezném magam emberinek, de állatinak sem, angyali pedig még inkább nem vagyok.
mégis ha magamra gondolok madarak jutnak eszembe, törött szárnnyal, vérbe fagyva a földre taszítva.
háh. most tökéletesen érzem hogy " ha a lelked hal meg, csak az emberi vonások tűnnek el "
ez életem legboldogabb és egyben a legfájdalmasabb időszaka, de a jó dolgokért még keveset is fizettem rosszban mérve, hogy megérdemelhessem őket.
vannak dolgok amiket túlreagálok, talán ez is egy ilyen, de a saját kis elképzelésem szerint amikor már azon,akit az ember a saját világánál is jobban szeret, nem tud segíteni, akkor nem ér semmit semmiféle szeretetkinyilvánítás, egy puszi, egy ölelés, akkor sem tud segíteni ha belefeszül, és a lelke szakad bele.
érzem hogy otthagytam valamit, és hogy valami eltörött bennem, mert ha nem lenne semmi baj odabent, akkor nem érezném a gyomromtól a mellkasomig azt az ismerős feszítő, nyomasztó érzést, ami rányomja a bélyegét a hetemre, a napomra.
ez az érzés a szürkeséghez hasonlítható leginkább, mikor egy szóval kiveszik az egész világból minden szín, és minden elveszti az értelmét, mert minden ugyanaz. faszom, még mindig ugyanaz !
pillanatnyi érzés, de hogy mennyire fáj azt nem felejtem el soha sem.
ezt a fájdalmat magamnak köszönhetem és a kételyeimnek, a hazugságoknak, az embereknek, a hanyag világra, mikor a buszon bőgő emberre úgy néznek mint a leprásra, és mikor az utcán rohan, a józan észtől elszakadva, senki sem állítja meg és kérdezi meg "mi a baj ? ki bántott?"
ő sem marad velem, nincs szüksége rám, elküldött, én elmentem mert fontosabb hogy személyes teret hagyjak neki, és megtartsam abban a hitben hogy jó vagyok, és önfeláldozó, hogy továbbra is szerethessem, és ő ezt fogadja, de a bűntudat és a hiány elemészt, főleg úgy hogy láttam, éreztem az illatát, és mégis el kellett szakadnom tőle, akinek keserédes mosolya lebegett a szemem előtt, és markolt a lelkembe a tekintete, tépte a szívem a tehetetlenség.
ma is egyedül fekszem le.
ma is eltelt 24 óra nélküled.
ma is lement a nap.
ma is összetörtem.
ma is szerettelek.
holnap pedig egyedül kelek majd fel, egyedül telnek az órák, egyedül megy le a nap... de nem esek el újra, és nem mutatom többet hogy gyenge vagyok.
holnap is szeretni foglak, még ha neked már nincs is rá szükséged.
örökké szeretni foglak, soha nem kérem vissza a lelkem tőled, és vállalom azt, még rövidesen teszed, akkor is élek majd tovább, lélek nélkül, szürkén, mint a régi filmeken, nélküled.
"Ha holnap rád nevetek
Mondd visszanevetsz-e még?
Ugyanúgy érez-e szíved vajon most is még, mint rég
Hogyha beborul az ég és a felhőket, nem fújja el a szél
A mosolyod számomra akkor is
Mindennél többet ér
Vajon megérint-e még egy dal
Amit te neked írok
Észreveszed-e ha a mosolyom mögött én is néha sírok
Ha a boldogságunk elszáll és a magány utolér
Az érintésed számomra
Mindennél többet ér
Hangod dallama kísér át a sötétből a fénybe
Lelked felemel a magasba
De visszaránt a mélybe
A távolság mikor máshol jársz
Mikor a szíved legmélyén valaki másra vágysz
A messzeség hoz néha közelebb hozzám téged
Hogy halljam a hangod és érezzem az érintésed
De ha már nem kellek majd
És a messzeségbe veszel
Az álmaimba mégis örökre mellettem leszel."
szeretlek!
It all seemed to make sense.
You've taken away everything,
And I can't deal with that.
I try to see the good in life,
But good things in life are hard to find.
We'll blow it away, blow it away.
Can we make this something good?"
magyarul:
"Mit is mondhatnék, el voltam szállva
Mintha minden ésszerű lett volna
Mindent elvettél tőlem
Amik nélkül nem tudok élni.
Próbálom a szépet látni az életben
De nehéz szépet találni benne
Elfújjuk majd, elfújjuk
Tehetünk-e ezzel bármi jót is?"
nem nevezném magam emberinek, de állatinak sem, angyali pedig még inkább nem vagyok.
mégis ha magamra gondolok madarak jutnak eszembe, törött szárnnyal, vérbe fagyva a földre taszítva.
háh. most tökéletesen érzem hogy " ha a lelked hal meg, csak az emberi vonások tűnnek el "
ez életem legboldogabb és egyben a legfájdalmasabb időszaka, de a jó dolgokért még keveset is fizettem rosszban mérve, hogy megérdemelhessem őket.
vannak dolgok amiket túlreagálok, talán ez is egy ilyen, de a saját kis elképzelésem szerint amikor már azon,akit az ember a saját világánál is jobban szeret, nem tud segíteni, akkor nem ér semmit semmiféle szeretetkinyilvánítás, egy puszi, egy ölelés, akkor sem tud segíteni ha belefeszül, és a lelke szakad bele.
érzem hogy otthagytam valamit, és hogy valami eltörött bennem, mert ha nem lenne semmi baj odabent, akkor nem érezném a gyomromtól a mellkasomig azt az ismerős feszítő, nyomasztó érzést, ami rányomja a bélyegét a hetemre, a napomra.
ez az érzés a szürkeséghez hasonlítható leginkább, mikor egy szóval kiveszik az egész világból minden szín, és minden elveszti az értelmét, mert minden ugyanaz. faszom, még mindig ugyanaz !
pillanatnyi érzés, de hogy mennyire fáj azt nem felejtem el soha sem.
ezt a fájdalmat magamnak köszönhetem és a kételyeimnek, a hazugságoknak, az embereknek, a hanyag világra, mikor a buszon bőgő emberre úgy néznek mint a leprásra, és mikor az utcán rohan, a józan észtől elszakadva, senki sem állítja meg és kérdezi meg "mi a baj ? ki bántott?"
ő sem marad velem, nincs szüksége rám, elküldött, én elmentem mert fontosabb hogy személyes teret hagyjak neki, és megtartsam abban a hitben hogy jó vagyok, és önfeláldozó, hogy továbbra is szerethessem, és ő ezt fogadja, de a bűntudat és a hiány elemészt, főleg úgy hogy láttam, éreztem az illatát, és mégis el kellett szakadnom tőle, akinek keserédes mosolya lebegett a szemem előtt, és markolt a lelkembe a tekintete, tépte a szívem a tehetetlenség.
ma is egyedül fekszem le.
ma is eltelt 24 óra nélküled.
ma is lement a nap.
ma is összetörtem.
ma is szerettelek.
holnap pedig egyedül kelek majd fel, egyedül telnek az órák, egyedül megy le a nap... de nem esek el újra, és nem mutatom többet hogy gyenge vagyok.
holnap is szeretni foglak, még ha neked már nincs is rá szükséged.
örökké szeretni foglak, soha nem kérem vissza a lelkem tőled, és vállalom azt, még rövidesen teszed, akkor is élek majd tovább, lélek nélkül, szürkén, mint a régi filmeken, nélküled.
"Ha holnap rád nevetek
Mondd visszanevetsz-e még?
Ugyanúgy érez-e szíved vajon most is még, mint rég
Hogyha beborul az ég és a felhőket, nem fújja el a szél
A mosolyod számomra akkor is
Mindennél többet ér
Vajon megérint-e még egy dal
Amit te neked írok
Észreveszed-e ha a mosolyom mögött én is néha sírok
Ha a boldogságunk elszáll és a magány utolér
Az érintésed számomra
Mindennél többet ér
Hangod dallama kísér át a sötétből a fénybe
Lelked felemel a magasba
De visszaránt a mélybe
A távolság mikor máshol jársz
Mikor a szíved legmélyén valaki másra vágysz
A messzeség hoz néha közelebb hozzám téged
Hogy halljam a hangod és érezzem az érintésed
De ha már nem kellek majd
És a messzeségbe veszel
Az álmaimba mégis örökre mellettem leszel."
szeretlek!
2013. január 15., kedd
Amíg dobog a szívem
Megint egy érzelgős szar szöveg épült fel bennem , és szerencsétlenségére annak, aki olvassa, ide fogom leírni ! XD
(és most 450000098878436572 ember követett el virtuális harakirit)
http://www.youtube.com/watch?v=75r87o9dmVE
ha már rászántad magad, nyomd be mellé ezt a szart hogy lögyön hangulata XDDD
Ahogy a Szürke ötven árnyalatát olvasom, és nincs egy olyan jelenet, amikor nem te jutnál eszembe, ott már komoly gondok vannak. És amikor meghallok egy számot, ami egy kicsit is lassabb, rögtön látlak magam előtt, azokat a nagy, kíváncsi, barna szemeket, amik veled együtt mosolyognak mikor rám nézel, az arcod, a szád, a kezed.
Ezeket egyenként mind magam előtt látom, és a képek ritmusra váltják egymást, képes vagyok órákig a semmibe bámulni rajtad gondolkozva.
Leírva furcsán úgy tűnik mint valami kis költségvetésű romantikus maszlag, csak mindebben annyi a gázos, hogy sajnos komolyan gondolom.
És mikor valami visszaránt a januári hóba, ami hideg valóságként nehezedik rá az egykor még nyári tájra, rádöbbenek hogy nem vagy itt, és legyűrhetetlenül érzem azt a vágyat hogy megérintselek.
Végigsimíthassak a hajadon, az arcodon, az alsó ajkadon, a karodon, játszhassak az ujjaiddal, amik börtönként zárják maguk közé az enyémeket.
Hiányzik az illatod, az az ismerős és biztonságos illat, a meleg bőröd, a szád. És legszívesebben csak átölelnélek, és úgy maradnék örökre. Meg sem próbálom megköszönni, mert mégiscsak két emberről szól, de köszönöm hogy szerethetlek. A többi már nem érdekes :)
(és most 450000098878436572 ember követett el virtuális harakirit)
http://www.youtube.com/watch?v=75r87o9dmVE
ha már rászántad magad, nyomd be mellé ezt a szart hogy lögyön hangulata XDDD
"Gyere velem, nem késhetem le a sorsom!
Az izgalmat lehet elrontom, de tudom előre a végét,
nem nagy tudomány, csak nézz szét!
Ha velem tartasz, tudnod kell,
hogy meghalok, mikor a Nap felkel,
de este újraéledek,
betonházak árnyékában lépkedek árnyként,
lelkem mindentől megvéd."
Az izgalmat lehet elrontom, de tudom előre a végét,
nem nagy tudomány, csak nézz szét!
Ha velem tartasz, tudnod kell,
hogy meghalok, mikor a Nap felkel,
de este újraéledek,
betonházak árnyékában lépkedek árnyként,
lelkem mindentől megvéd."
Ahogy a Szürke ötven árnyalatát olvasom, és nincs egy olyan jelenet, amikor nem te jutnál eszembe, ott már komoly gondok vannak. És amikor meghallok egy számot, ami egy kicsit is lassabb, rögtön látlak magam előtt, azokat a nagy, kíváncsi, barna szemeket, amik veled együtt mosolyognak mikor rám nézel, az arcod, a szád, a kezed.
Ezeket egyenként mind magam előtt látom, és a képek ritmusra váltják egymást, képes vagyok órákig a semmibe bámulni rajtad gondolkozva.
Leírva furcsán úgy tűnik mint valami kis költségvetésű romantikus maszlag, csak mindebben annyi a gázos, hogy sajnos komolyan gondolom.
És mikor valami visszaránt a januári hóba, ami hideg valóságként nehezedik rá az egykor még nyári tájra, rádöbbenek hogy nem vagy itt, és legyűrhetetlenül érzem azt a vágyat hogy megérintselek.
Végigsimíthassak a hajadon, az arcodon, az alsó ajkadon, a karodon, játszhassak az ujjaiddal, amik börtönként zárják maguk közé az enyémeket.
Hiányzik az illatod, az az ismerős és biztonságos illat, a meleg bőröd, a szád. És legszívesebben csak átölelnélek, és úgy maradnék örökre. Meg sem próbálom megköszönni, mert mégiscsak két emberről szól, de köszönöm hogy szerethetlek. A többi már nem érdekes :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)