"I was blown away, what can I say ?
It all seemed to make sense.
You've taken away everything,
And I can't deal with that.
I try to see the good in life,
But good things in life are hard to find.
We'll blow it away, blow it away.
Can we make this something good?"
magyarul:
"Mit is mondhatnék, el voltam szállva
Mintha minden ésszerű lett volna
Mindent elvettél tőlem
Amik nélkül nem tudok élni.
Próbálom a szépet látni az életben
De nehéz szépet találni benne
Elfújjuk majd, elfújjuk
Tehetünk-e ezzel bármi jót is?"
nem nevezném magam emberinek, de állatinak sem, angyali pedig még inkább nem vagyok.
mégis ha magamra gondolok madarak jutnak eszembe, törött szárnnyal, vérbe fagyva a földre taszítva.
háh. most tökéletesen érzem hogy " ha a lelked hal meg, csak az emberi vonások tűnnek el "
ez életem legboldogabb és egyben a legfájdalmasabb időszaka, de a jó dolgokért még keveset is fizettem rosszban mérve, hogy megérdemelhessem őket.
vannak dolgok amiket túlreagálok, talán ez is egy ilyen, de a saját kis elképzelésem szerint amikor már azon,akit az ember a saját világánál is jobban szeret, nem tud segíteni, akkor nem ér semmit semmiféle szeretetkinyilvánítás, egy puszi, egy ölelés, akkor sem tud segíteni ha belefeszül, és a lelke szakad bele.
érzem hogy otthagytam valamit, és hogy valami eltörött bennem, mert ha nem lenne semmi baj odabent, akkor nem érezném a gyomromtól a mellkasomig azt az ismerős feszítő, nyomasztó érzést, ami rányomja a bélyegét a hetemre, a napomra.
ez az érzés a szürkeséghez hasonlítható leginkább, mikor egy szóval kiveszik az egész világból minden szín, és minden elveszti az értelmét, mert minden ugyanaz. faszom, még mindig ugyanaz !
pillanatnyi érzés, de hogy mennyire fáj azt nem felejtem el soha sem.
ezt a fájdalmat magamnak köszönhetem és a kételyeimnek, a hazugságoknak, az embereknek, a hanyag világra, mikor a buszon bőgő emberre úgy néznek mint a leprásra, és mikor az utcán rohan, a józan észtől elszakadva, senki sem állítja meg és kérdezi meg "mi a baj ? ki bántott?"
ő sem marad velem, nincs szüksége rám, elküldött, én elmentem mert fontosabb hogy személyes teret hagyjak neki, és megtartsam abban a hitben hogy jó vagyok, és önfeláldozó, hogy továbbra is szerethessem, és ő ezt fogadja, de a bűntudat és a hiány elemészt, főleg úgy hogy láttam, éreztem az illatát, és mégis el kellett szakadnom tőle, akinek keserédes mosolya lebegett a szemem előtt, és markolt a lelkembe a tekintete, tépte a szívem a tehetetlenség.
ma is egyedül fekszem le.
ma is eltelt 24 óra nélküled.
ma is lement a nap.
ma is összetörtem.
ma is szerettelek.
holnap pedig egyedül kelek majd fel, egyedül telnek az órák, egyedül megy le a nap... de nem esek el újra, és nem mutatom többet hogy gyenge vagyok.
holnap is szeretni foglak, még ha neked már nincs is rá szükséged.
örökké szeretni foglak, soha nem kérem vissza a lelkem tőled, és vállalom azt, még rövidesen teszed, akkor is élek majd tovább, lélek nélkül, szürkén, mint a régi filmeken, nélküled.
"Ha holnap rád nevetek
Mondd visszanevetsz-e még?
Ugyanúgy érez-e szíved vajon most is még, mint rég
Hogyha beborul az ég és a felhőket, nem fújja el a szél
A mosolyod számomra akkor is
Mindennél többet ér
Vajon megérint-e még egy dal
Amit te neked írok
Észreveszed-e ha a mosolyom mögött én is néha sírok
Ha a boldogságunk elszáll és a magány utolér
Az érintésed számomra
Mindennél többet ér
Hangod dallama kísér át a sötétből a fénybe
Lelked felemel a magasba
De visszaránt a mélybe
A távolság mikor máshol jársz
Mikor a szíved legmélyén valaki másra vágysz
A messzeség hoz néha közelebb hozzám téged
Hogy halljam a hangod és érezzem az érintésed
De ha már nem kellek majd
És a messzeségbe veszel
Az álmaimba mégis örökre mellettem leszel."
szeretlek!
