Amíg dobog a szívem

Megint egy érzelgős szar szöveg épült fel bennem , és szerencsétlenségére annak, aki olvassa, ide fogom leírni ! XD
(és most 450000098878436572 ember követett el virtuális harakirit)

http://www.youtube.com/watch?v=75r87o9dmVE

 ha már rászántad magad, nyomd be mellé ezt a szart hogy lögyön hangulata XDDD

 "Gyere velem, nem késhetem le a sorsom!
Az izgalmat lehet elrontom, de tudom előre a végét,
nem nagy tudomány, csak nézz szét!
Ha velem tartasz, tudnod kell,
hogy meghalok, mikor a Nap felkel,
de este újraéledek,
betonházak árnyékában lépkedek árnyként,
lelkem mindentől megvéd."

Ahogy a Szürke ötven árnyalatát olvasom, és nincs egy olyan jelenet, amikor nem te jutnál eszembe, ott már komoly gondok vannak. És amikor meghallok egy számot, ami egy kicsit is lassabb, rögtön látlak magam előtt, azokat a nagy, kíváncsi, barna szemeket, amik veled együtt mosolyognak mikor rám nézel, az arcod, a szád, a kezed.
Ezeket egyenként mind magam előtt látom, és a képek ritmusra váltják egymást, képes vagyok órákig a semmibe bámulni rajtad gondolkozva.
Leírva furcsán úgy tűnik mint valami kis költségvetésű romantikus maszlag, csak mindebben annyi a gázos, hogy sajnos komolyan gondolom.

És mikor valami visszaránt a januári hóba, ami hideg valóságként nehezedik rá az egykor még nyári tájra, rádöbbenek hogy nem vagy itt, és legyűrhetetlenül érzem azt a vágyat hogy megérintselek.
Végigsimíthassak a hajadon, az arcodon, az alsó ajkadon, a karodon, játszhassak az ujjaiddal, amik börtönként zárják maguk közé az enyémeket.

Hiányzik az illatod, az az ismerős és biztonságos illat, a meleg bőröd, a szád. És legszívesebben csak átölelnélek, és úgy maradnék örökre. Meg sem próbálom megköszönni, mert mégiscsak két emberről szól, de köszönöm hogy szerethetlek. A többi már nem érdekes :)