Megkérdezhetném, hogy miért tartsam magamban a reményt? Hogy miért keljek fel minden reggel, ha tudom, annak a napnak semmi értelme nem lesz? Nos, azért hogy hogy annak aki megbecsült, és szeretett, társat nyújtsak. Hogy meghallgassam, és együtt nevessek, esetleg együtt is sírjak vele. Hogy minden porcikámmal köszönetet mondjak azért az időért amit rám áldozott. Minden támogató szaváért, a szeretetéért. Még akkor is ha már nem lehet az enyém, az a szem, az a kedves arc, a kezek és a hang örökké a lelkembe véste a hozzájuk tartozó nevet, és a hűség láncaival köt magához, jóleső odatartozással, míg világ a világ.
Mert van hogy egyetlen emberrel mindent elveszítünk, ami értelmet adna ennek az elcseszett egésznek. Mikor már nincsenek körülöttünk azok az erős falak amiket együtt építettetek fel, hogy kivédjék az élet döféseit.
Védtelen vagyok. Védtelenek vagyunk.
Az ember törékeny, és ennek nincsen tudatában. Mindig kell valaki akivel átvészeljük a viharokat, aki mellé odaállhatunk ha valaki támadásba lendül.
Én világ életemben mások elé álltam. Én voltam a mini-lelkisegély. Egy apró lélekmentő, akit akkor kerestek ha baj volt, vagy valami nem stimmelt.
És ha nálam nem stimmel valami ? És ha összeomlik körülöttem az életem ?
Ugyan, kit izgat. Még önmagam sem vagyok képes sokszor kivédeni magam, saját magamtól. Mert az ember azon kívül hogy törékeny, és magányos, rendkívül következetlen. Legalábbis jómagam azzá váltam. Felgyújtottam a saját kis erdőnket. Lelőttem a madarakat. Az összes tollat elégettem. Minden lepkét, és virágot, egytől egyik elpusztítottam üres szavakkal.
Én nem akartam elpusztítani a mi kis világunkat.
Én szerettem a madarainkat, szerettem a fákat, szerettem minden kis fűszálat, mert csak a miénk volt. Csak a Tiéd, és az enyém.
Napok óta nem látom értelmét annak hogy miért beszélek, ha nem hallom ami kijön a számon. Hogy miért beszéltem szavakat, mikor semmit sem jelentenek nekem ? Miért öntöttem betűket, amikor nem láttam a jeletésüket?
Nekem semmit nem jelentenek a szavak. Már semmi nem jelent nekem semmit.
Hiányzol nekem.
Soha őszintébbet, én azt mondom. Hát rajta, essünk neki.
Ugye te is tudod, milyen a napfelkelte?
Valójában, csupa üres és kiégett ígéret.
Tudod milyen a nappal?
Képmutatás és hazugságok sorozata.
Ez az amikor látsz, és mégsem látsz senkit és semmit.
Milyen egy vers ?
Művészien összeillesztett szócsokor, nem jelent semmit. Érzelmeket kiválthat, de mégsem adja vissza az érzést. Csak közelebb lök a szakadék széléhez. Néha felébreszt, néha eltompít.
És mondd, azt tudod-e, milyen az éjszaka ?
Mikor a szíveddel és lelkeddel látod azt aki a te fényeddel világít rád. Mikor minden álarc leolvad. Mikor senki sem az aminek látszik nappal.
Tudom, hogy tudod milyen a hold.
Egyszerű, ezüstös tányér, az égbolt tetején. Halott csillag. Mégis ezerszer szebbnek találtuk, Te meg én, mint azt a hatalmas lángoló gázbolygót amit annyian imádnak idelenn.
Mondd csak... ugye fájt hogy elborult az égbolt? Fájt hogy felhőket rajzoltam az egünkre ? Hogy megégtél a lángokban amit szítottam? Tudom, hogy fájt. Tudom hogy tönkretettem azt ami neked is fontos volt. A te menedéked. A kis otthonod.
Hova bújnál attól ami nap mint nap bánt?
Kicsi éjszakám, hogy tehettem ezt meg veled?
Nem imádom a napot. Engem felperzsel a fény. Csak arra kérlek, maradj velem.
Egyedül nem vagyok képes új fákat ültetni. Nem bírom az elpusztított életünk látványát, nem bírom a vég szagát. Fáj a gyomrom az undortól amit magam iránt érzek. Fáj, hogy nem voltam képes gondolkodni. Fáj az is hogy nem látok. Fáj hogy nem vagy velem. Fáj hogy fájdalmat okoztam neked.
Örökké maradj az én éjszakám és hajnalom, a napom, a holdam.
Én leszek neked minden amire csak szükséged van. Eső, szél, hó, tavasz, tél.
És most mint ahogy az elején említettem, megkérdezem. Miért tartsam magamban a reményt?
Mert a fájdalomra és a pusztulásra amit okoztam, csak ketten vagyunk elegek, hogy gyógymódot találjunk.
Nem kérlek hogy sétálj velem a hamuban. Csak segíts hogy a tűz nyomait, mintha csak nem is lett volna, nem szavakkal, nem azokkal a hazug betűkkel amik okozták, hanem tettel, és szeretettel elmossuk, mintha nem is lett volna.
Légy velem vihar!
és ne szakadj el tőlem, mert egyedül csak felhő vagyok, azon a hatalmas, magányos égbolton, ahol veled mindenné válhatnék.
Kicsi viharom, ugye fájt a hazugság?
Nem ígérem hogy feledést adok neked.
Nem ígérem hogy begyógyítom a sebeket.
De azt soha nem hagyom, hogy ugyanilyen veszteséget és fájdalmat átélj. Soha nem veszem el tőled azt a menedéket amit nyújtottam egyszer.
Csak annyit ígérhetek, hogy veled maradok. Hogy a sárban is veled süllyedek majd el.
Hogy utána békével a szívemben haljak meg, mert nekem nincs más célom, csak hogy visszaadjam azta fényt, amit a szemedben láttam, akkor, mikor még mindketten egészek voltunk.
