gyűlölöm hogy ilyen hülye vagyok. hogy széttépem érted a lelkem, és te még akkor is csak azt kéred tőlem hogy ha kellesz nekem, akkor haljak bele a fájdalomba. hogy végig kelljen néznem hogyan teszed tönkre magad és hogyan veszel semmibe. egyszerűen nem tudom elfogadni miért hazudsz magadnak és miért félted ennyire a kamuvilágodat, miért nem nyitod ki a szíved annak aki már mindent feladott érte. én nem csak egy jólhangzó név vagyok az ismerőseid között, nem csak egy-két együtt megivott kávé, nem csak a kényszerszeretet és nem csak az illúzió ami ha összetörik üres maradsz. én vagyok a seb a karomon, én vagyok a kétlábon járó fájó áldozata a viszonzatlan szerelemnek. én vagyok a hajnali járaton alvó érettségiző, én vagyok a kocsikerék alá szorult kavics. én vagyok minden ami átlagos és minden ami megszokott. minden vagyok, amit csak látsz, én vagyok. engem keresel szemekben, az én hangomat akarod hallani a többiek szájából, az én mondataimat akarod mondani, az én érzelmeimmel akarsz mást szeretni.
de tudod mit?
sosem leszel én. sosem szerethetsz az én szeretetemmel mást. sosem kaphatja meg más azt amit én adtam neked, hiszen te egy pillanatig sem bírnád azzal a kevés örömmel járó elviselhetetlen bizonytalanságot, fájdalmat, szomorúságot, magányt, bizalmatlanságot.
tönkreteszel, és én még mindig arra várok hogy észrevegyél. elmész magad mellett miközben önmagad keresed.
azt kívánom légy boldog. azt kívánom hallgass az eszedre. azt kívánom mindig találd meg a helyes utat, ha el is engeded a kezem, amit már véresre karcolt a kétségbeesett szorítás.
elfáradtam. én tudom mostmár hogy a héten ennek az életnek ami itt lobog bennem kialszik a lángja.
ez volt az utolsó hibám, az utolsó, hogy szeretlek.
legalább nem üres szívvel megyek el. de el kell mennem, neked pedig nem szabad majd, hogy fájjon.
tudnod kell hogy nem azért megyek el, mert nem voltál nekem elég ahhoz hogy visszatarts. az életem a tiéd volt, és ha neked nem kell, hát taposd össze a kicsi vacogó szívem, és kotord a sarokba a szilánkjait. de akkor engedj meghalnom. engedd hogy ne szenvedjek tovább. erre nincs más kiút.
kérlek, kérlek, engedd hogy örökre elmenjek, hisz ha nálad nincs, sehol sincs helyem.
egyszer talán rájössz, hogy jobban éget a hiányom, mint ezer tüzes kés a szívedben, de én kértem hogy engedj elmúlni, ne haragudj magadra.
én kérem, hogy vess véget neki, mert neked adtam az életem, és már tudom hogy így kell lennie.
ez nem búcsú. arra még lesz pár napom.
de neked ne fájjon, ha így döntöttél, ez a következménye, miért halogatnád.
felelősséggel tartozol azért amit megszelidítettél.
