Aztán meg csodálkozik, hogy darabokra tépik minden álmát
Vagy azt veszi észre, mindenki ellene fordul,
Hogy már hiába néz tükörbe, az arca úgyis eltorzul
Pedig neki volt egy esélye, hogy ébredjen fel
De ő azt választotta, hogy élve temessék el
Ez egy álomvilág, én ebben nőttem fel
Ez egy álomvilág, soha nem engedem el
Hiába gyűlölsz, úgysem fogok elmenni
Mert vannak páran akikért érdemes felkelni.
én vagyok
az evolúció tévedése, egy olyan életforma akinek nincs helye sehol, mert mindenhonnan kilökik, mint a kibaszott kakukk a tojásokat a más madár fészkéből
csak már miért nem durrantja le valaki azt a mocskos kakukkot.
aknavetővel
3 centiről
arcba.
tudom hogy nem hazudtál, csak nem hiszem el az igazat
mert nem várhatja el tőlem a világ hogy elhiggyem
ezek után már azt se hiszem el hogy magyarország határos romániával
a rohadt életbe, én annyira szeretném elhinni
pedig tudom hogy igaz, végig tudtam még mikor benned még fel sem merült, én tudtam, és tudom most is, csak nem hiszem el
már megint csak magamat bántom, magamat sorolom lejjebb, magammal baszok ki, magamat alázom meg, én vagyok a pótkerék, én vagyok a kosz a parkettán, meg a google+, a myvip meg az összes ilyen jelentéktelen kis szar, ami senkinek nem kell, de azért tolják az arcodba, hogy hé figyi ittvagyok, próbálj ki, jó lesz
aztán leszarják
ha ki is próbálják
tartott húsz percig
mert mindig az kell ami kényelmesebb
ami szebb és fényesebb, ami kerekebb, nagyobb, csillogóbb, drágább, újabb, hangosabb
amit megdícsérnek azok akiknek nincs egy normális mondatuk, amiben kettőnél több szó van.
úgy élik le az életüket hogy a kirakatüveget nyalogatják, és csak abból ismerik a fájdalmat, a boldogságot, vagy a szeretetet amit a kirakatban eléjük raktak
és máshogy nem felel meg, nem megy át a szitán, az már rossz, röhejes, poén tárgya lesz
ha valami egy kicsit is különleges, vagy eltér a megszokott normáktól akkor azt már szégyellni kell, azt nem vállalhatom fel, az nem tölt el büszkeséggel ha túlcsordult szívvel nézek egy rakás szemetet, ha úgy van, és boldoggá tesz, nem, ez nem kell, nincs elfogadás, nincs egyéniség
mindenkinek az kell ami a pornóban jól mutat
mindenkinek az kell amit kiposztoltak a netre is
mindenkinek az kell ami beleillik a képbe
mindenkinek az kell amivel elnyeri a társadalmi elfogadottságot
és nem az ami boldoggá teszi.
mindenki feladja az egyéniségét, felad mindenkit akit szeretett maga körül, feladja a céljait, a sorsát, eladja az álmait egy szebb képért, amit egy olyan világ fest róla ami belülről lángokban áll, és a fullasztó forróságon kívül csak az üresség és a sötétség uralkodik benne
megtörni minden ígéretet, porrá meg szarrá zúzni mindent ami megtart egy embert, kirúgni alóla a széket, kizárni a hidegbe és otthagyni megrohadni
összetörve, kibelezve otthagyni az ajtó előtt
otthagyni, hogy azon rágódjon miért nem tökéletes
miért nem élt másként, miért nem született másnak, miért azt kapta amit kapott
miért nem jár neki az otthon melege
miért nem engedi be
miért nézi végig ahogy lassan elhagyja a szemét az élet
miért képes erre, ki képes erre?
az életedet egyedül te magad írod, és ha csak állsz, és nem teszel semmit, ha csak lavírozol, trükközöl, egyensúlyozgatsz, akkor csak egyre nagyobb lesz körülötted a káosz, csak egy helyben maradsz, igaz nem zuhansz le, de egyre mélyebb és mélyebb a szakadék, minél tovább egyensúlyozol a peremén
neked kell átugranod.
mert egy nap azon veszed észre magad hogy már mindenki csak árnyéka önmagának, akit valaha azért szerettél amilyen volt. azt veszed majd észre, hogy kiüresedtek, eltűnt belőlük a saját szívük
összetöröd a lelküket
elveszed tőlük, hiába nem akarsz, de fájdalmat okozol nekik
ebből aki normális, menekül
a hülye marad és elviseli
elviseli az éjszakákat, elvisel minden szót, minden visszautasított pillanatot, az összes szenvedést, minden színjátékot
csak a háttérből figyel, és már nem a remény hajtja előre, hanem a fájdalom, amit okoz neki
le akarom győzni
azt akarom hogy eltűnjön a gyomromat markoló sajgó gyűlölet és csalódottság
nem akarok több szerelmes filmen sírni
azt akarom hogy mikor meghallom a hangodat ne a félelem vágjon mellbe minden alkalommal, hanem megkönnyebbüljek
hogy mint mikor elalszunk, biztonságban érezzem magam
akibe a villám se vághat bele
nem baszhat el a busz
mert te ottvagy nekem
csak a puszta személyed megvédene mindentől ami fölöttem lebeg és lecsapni készül
miért kell mindennek harcnak lennie
meg van kötve a kezem és többen lőnek rám, egyszál semmiben kell végigsétálnom az egész világon, miközben robbantanak, ölnek, lőnek, szúrnak, és mégsem állhatok meg, mert nálad van a páncélom
miért olyan rohadt nehéz azt tenni ami helyes?
miért olyan nehéz a boldogságért akár kútba is ugrani?
miért olyan nehéz átlépni minden hülye korláton, átlépni az akadályokat, és ha kell tisztességtelenül mocskos módszerekkel de elérni oda, ahol élhetünk, ahol önmaga lehet az ember, ahol nincsen gyűlölet, és nincsenek falak
miért szakítunk szét családokat és miért rombolunk le embereket
miért kell ezt
visszatudom tartani a levegőt, bele tudok harapni a számba, ébren tudok maradni éjszaka, tudok mosolyogni mikor nincs rá okom, tudok nevetni
meg tudom csinálni
de én is csak ember vagyok
ráadásul nem az erősebb fajtából
de minden gyenge kis próbálkozásomat összeszedem, és megteszek mindent, és én megmászom az összes templomtornyot...
mert én nem szarok oda ahonnan eszem, csak úgy
