Gyors léptei után felcsapódott a vizes sár, lélegzete rövid életű párafelhőket szórt a nyirkos, nehéz levegőbe, ahogy körmei a talajba kaptak minden szívdobbanásnál.
Felvette a szél ritmusát, úgy lélegzett ahogy a fák levelei között szökött tovább a levegő, úgy futott hogy az előtte fekvő járatlan út végtelennek tűnt. Az eső hideg ostorként hullámzott végig a hátán, de nem állt meg, egy pillanatra sem. Éhes volt. Magányos.
Nem volt családja többé, nem voltak társai, nem volt felelősséggel érte senki és semmi. Még az erdő is kivetette magából.
Menekült mert élni akart. Menekült, mert azt súgta az ösztöne.
"Menj innen, addig ne állj meg amíg bírja a lábad. Ha kell, addig szaladj amíg már a semmi talajába süppedsz bele"
Fogaival önmagát marta éjszakánként, ahol érte tépte a bőrét, kaparta, rúgta, harapta, mintha csak ki akarna belőle bújni. Úgy tűnt mintha megveszett volna, és már csak az az istenverte állati ösztön tartotta volna lábon. Elhagyta a büszkeség, és elhagyta minden remény. Elfelejtett mindent, mert el kellett felejtenie. Égett minden mozdulat, szakadásig feszült minden idegszál.
Négy lábon járó éhség volt.
Piszkosszürke prémmel borított önvád.
Mocsárbarna szemű gyűlölet.
Fekete-körmű magány.
Nem nézett vissza többé.
Aszfaltot taposott felhorzsolt mancsaival. Szembefordult az egyre távolodó fényszórókkal. Pupillái kitágultak, szívverése lelassult. Abbamaradt. Elmúlt. Mintha csak szétrobbant volna egy neoncső a lámpában, hirtelen minden fény lekapcsolt benne.
Az eső sistergése hallgatott el először. Majd eltűnt a szél hasító rohanása is. Tompább lett a csontjaiba költözött sajgó fájdalom. Elhallgatott a vér dübörgése a füleiben.
Látta elrohanni maga mellett a páros fényeket, látta a hirtelen kanyarodó autókat, de mindene egyszerre elnehezült. Ólomként dermedt ereibe a vér.
Halk morgás kezdett bugyogni a torkából, ami lassan keserves nyüszítésbe csapott át.
Aztán üvöltött.
Üvöltött belőle az ösztön, üvöltött belőle a nyers erő. Az egyedüllét dalát dalolta, amit az ő népe már létezése óta jól ismer. Űzött vadak együttesen sírtak fel kölykeikért ebben a hangban, fűszálak és fatörzsek hajlottak meg az ember önző vágyainak szolgálatában.
Egy soha nem volt kutya, egy szolgaságot nem ismerő lélek szakadt ki aznap este és szállt el a szántás melletti mellékút betonján. Egy szabad szív hasadt bele az életbe. Egy a világ szerint ostoba állat adta fel a harcot azon az éjszakán.
Hogy utána már csak egy összetört csontokkal tűzdelt szőrmekupac, és egy opálosra olvadt narancs szempár maradjon belőle.
Éhen halhatott, vagy egyszerűen eljöhetett az ideje is. Nem tudom.
De vele egy olyan életet veszített a föld, ami a végső pillanatig szerette ezt a mocskos létezést, és minden szemetet amit elé mosott a csatorna, csak éppen a bolygó fordult ki a lába alól.
