az esőcseppek halkan folytak le az ablaküvegen.
odabent hideg volt, és nagyon sötét... semmit nem láttam.
az egyetlen fényforrás az utcalámpa derengése ami éppen elért a házig.
-ilyenkor jönne jól a fűtés - gondoltam, miközben a párkányon könyököltem és bámultam hogy milyen üres is minden, a város, és hogy nyáron mennyire más volt még, amikor mindenhol emberek járkáltak, hangosan beszélgettek, és egy pár másodpercig én is részt vettem a pezsgésben és az örömükben.
de most ősz van.
-sosem szerettem ezt a nyirkos időjárást.
hallottam a hátam mögül.
de mikor megfordultam, nem volt ott senki.
- ahogy általában .. már megint itt vagy. csak azt hadd kérdezzem meg, hogy a valóságban miért nem vagy ott amikor kellenél ?
- én ott vagyok. de sosincs szükséged rám.. adj egy jelet, és veled maradok
- nem. ez nem te vagy. sosem mondanál nekem ilyet.
- igaz... hiszen ez csak egy vágyálom
fel kell ébrednem !
felálltam és futni kezdtem az ajtó felé.
zárva.
kívül volt a kulcs.
el is felejtettem hogy elmentek...
betörtem az üveget. a szilánkok hangos csörömpöléssel törték meg a csendet, és ökölbe szorított hideg ujjaimon szinte égetett a vér melegsége.
kivágtam az ajtót és rohantam.
le az utcán, át a központon. üres minden.
-hová tűntek az emberek ?
könnyűnek éreztem magam. már nem tudom mióta futottam, de nem éreztem fáradtságot csak a pengeként hasító hideg, párás levegőt.
hajnalodott.
még nem látszott a nap a horizonton, de az éjjel feketeségét felváltotta a hajnal unalmas, és magányos szürkesége.
megálltam.
-már nem otthon vagyok...
hallgatóztam, és egy halk, érdes dallam ütötte meg a fülem. fém húrokat pengető ujjak.
hamis volt és nagyon halk. rosszul hangolt gitár. de valahogy húzott magához, hát követtem.
egyre világosabb lett, a lábam csúszkált a nedves aszfalton. követtem a zenét.
itt is üres minden.
az ablakok bedeszkázva, az üvegeken nem látni be a portól.
mi történt a világgal ? hogyan kerültem ide ... ?
elestem. nem akartam felkelni többé. jó érzés volt átadni magam a gondoltaimnak, amik éveken át fojtogattak és sarokban tartottak. eluralkodtak rajtam az álmaim, a saját világom, ahol mindig is bezárva éltem, és megvédtem magam mindentől ami ráébresztett volna arra hogy már nem vagyok gyerek. hogy felelősséggel tartozom. hogy hibákat követtem el. hogy egyszer mindennek vége.
valaki felhúzott a földről.
- segíts.. -leheltem.
éreztem hogy hátam egy falhoz támaszkodik, lábaim összecsuklanak alattam.
fáztam. nagyon hideg volt.
de legalább már nem voltam egyedül.
ez megnyugtatott. elégedettséggel töltött el hogy van ott valaki mellettem.
kinyitottam a szemem és láttam hogy mellettem ül.
ő volt az.
a zene is tőle jött.
ő mentett meg önmagamtól.
hirtelen megállt bennem az ütő és forróság öntötte el az arcom. féltem.
de egyszerűen nem tudtam magam rávenni hogy megszólaljak, csak annyit nyögtem ki hogy köszönöm.
egy szomorú mosoly volt a válasz, teli szánalommal és zavarral.
nem tud elviselni, és mégis segített. szégyelltem magam. szégyelltem hogy gyengének lát..
a kezeimet nézte.
az üveg összeszabdalta, és eddig nem is éreztem hogy mennyire fáj.
nem kérdezett semmit, de láttam hogy nem érti hogy mi történt.
- betörtem az üveget.
- miért ? - kérdezte, de nem nézett rám, csak bámult maga elé és a pengetőjével babrált.
- mert be voltam zárva. ki akartam jutni.
- hogy kerültél ide ?
- nem tudom. nem emlékszem.
a pillantása égetett. nem tudok neki hazudni. soha nem voltam képes rá.
- miért segítettél nekem ? - kérdeztem. tudtam hogy nem fog javamra válni a válasz, de tudnom kellett.
- mert szükséged volt rá. barátok vagyunk.
- azok..
már nem éreztem dacot amikor ezt mondta. nem volt bennem elég akaraterő és energia hogy harcoljak ellene. úgysem tehettem semmit. csak csalódott voltam.
csak néztem rá, néztem az ismerős arcot, aminek minden apró kis részlete beleégett az emlékezetembe.
- mit csináltál idekint ? és hogy találtál meg ?
- kint voltam a teraszon. és láttam ahogy elesel. azt hittem felkelsz, de nem mozdultál. ugye nem miattam csináltad ?
- mit ? - néztem értetlenül.
- az egészet. - a kezemre mutatott, a lehorzsolt térdemre, és a maszatos arcomra.
nem válaszoltam.
nem tudtam hogy valójában miért is csináltam.
- el akartam futni az érzéseim elől, azt hiszem. de tudtam hogy lehetetlen...
sóhajtott, és a fejét csóválta.
mit égetem magam ? miért mondom ezt el neki ?
és mégis. bízom benne. minden megy tovább ezek után is ugyanúgy.
- sajnálom.
ezzel a mondattal állt fel mellőlem, és én elindultam vele, de félúton eltűnt mellőlem, és mikor visszatértem, újra jártak az autók, az emberek, és újra ugyanolyan volt a világ, mint amilyen akkor volt mikor még én is részt vettem benne.
