"Számomra úgy tűnik, hogy az árulók legalább hoztak egy döntést. De a
gyávák? Ők csak ott ültek a körmüket rágva, de nem tesznek semmit, mert
félnek bármit is cselekedni. Ez sokkal rosszabb."
Megpróbáltam szilárdan a szemedbe nézve azt hazudni, hogy minden rendben, semmi sem bánt, és hogy nem csúszott ki alólam a talaj már hosszú hónapok óta. Valójában, nem csak neked próbáltam bemesélni, megpróbálom magamnak is.
A valóság hurokként szorítja a torkom. Szerintem akkor vesztem el az időben, mikor már nem láttam hol az álomvilágom, ahová bármikor elmenekülhettem, és elfelejthettem minden szilánkot ami a bőröm alá fúródott, és az összes megélt percemet kínszenvedéssé tette.
Annyira jelentéktelen egy élet, csak úgy elsétálnak melletted, mellettem, és egy ócska pillantást sem szánnak senkire.
-Te komolyan nem veszed észre magad? -kérdezted, már nem is először- Egyszerűen röhejes, amit csinálsz! Mintha nem is ismernélek. Ha megkérdezték, miért vagyunk jóban, régen gondolkodás nélkül ezer okot fel tudtam hozni, de ma már én sem tudom.
Hallgattam.
Én sem tudom.
Mit is mondhatnék? Mit kéne mondanom? Azt hogy sajnálom? Vagy hogy nem érdekel?
Valami már nincs, valahogy már nem vörös a hold ha ránézek, mint régen, és nem tudom elképzelni, milyen lenne ha átlagos lennék.
-Önző vagyok. Tudod, mindig is az voltam, de mostanában sokkal jobban látszik. Egy éve még annyira magabiztos tudtam lenni, valahogy önállóbb, de ma már boltba sem mennék el egyedül, mert félek hogy hozzá kell szólnom valakihez, és olyan idegesség kerít a hatalmába mintha színpadon állva kéne elmondanom a világnak a saját véleményem , amit talán még magam előtt is szégyellek.
Ennyit tudtam kinyögni.
-Azt ugye tudod, hogy ez már soha nem lesz olyan mint régen?
-Igen. - válaszoltam. Pedig legszívesebben hozzád vágtam volna, hogy- "Tudod mit? TE sem leszel már olyan mint régen! Ez az egész város nem lesz már olyan mint régen! Ez az egész világ nem lesz olyan, és a nyár sem lesz olyan, az ősz sem, és képzeld, soha többé nem lesznek a színek sem olyanok mint régen! Csak ne akarnál te is az lenni, aki nem vagy!" És persze, én sem kergetném azt, ami talán örökre elveszett.
Ennek az egésznek semmi értelme. Nem is bánom.
Vagyok aki voltam, és aki lettem. Minden amit én hozok létre, én vagyok. Minden tollvonás, és minden leírt betű közelebb hozhatja a világot hozzám. De a világ nem akar közelebb kerülni egy olyan nőhöz, akinek mind a négy sarkából kifordult a világképe, és aki árnyékokkal beszélget.
Pedig egyszer kell csak bárki szemébe néznem és azt is látom amit más nem.
Mert engem érdekel, mi van veled, és engem érdekel mi bánt, még akkor is, ha ez csak nevetséges apróság. Lehet hogy én vagyok az egyetlen, aki törődik még az emberekkel?
Mert én maradtam csak aki még mindig vakon bízik, és röhögve sétál bele a legvéresebb életekbe is?
A sajátom már nem is tűnik olyan szörnyűnek, csak egy messzi emlék. Pedig ha akarom, még mindig tökéletesen feltudom idézni milyen érzés a fájdalom, és milyen mikor valaki örökre elmegy. És soha többé nem látom. Soha többé nem ölel át, és nem lesz az akire mindig felnézhetek. Mindennek ellenére.
Gyerekkorom óta imádtam apámat, ő pedig soha nem volt elégedett azzal, ami a lánya lett.
Emlékszem arra mikor ketten könyörögtünk térden állva anyának, hogy fogadja vissza.
Nem érdemelte meg.
Egyetlen csepp könnyet sem érdemelt meg, és egy csepp vért sem.
Nem érdemli meg hogy még most is hiányozzon.
És nem is hiányzik. Mióta mellettem van az akit egy kicsit érdekel mi van a szánalmas életem mögött, azóta nem hiányzik senki sem. Túl biztonságos ez az egész, pedig nála robbanékonyabb természetet nem ismerek.
Ez már talán nem is szerelem, hanem szükségszerű kötődés. Mert egyszerűen úgy kell mint a levegő, és úgy mint a kötszer a sebre. Ő is elfelejti mit tett vele az idő, és én is elfelejtem.
Együtt elfelejtünk mindent.
Elfelejtem a múltat.
Nem érdekel a jövő.
És nem létezik olyan, hogy jelen. Minden halott másodperc már a múlté. Minden el nem múlt óra a jövő. Nincs köztes állapot.
Mind elvesztünk az időben.
Zavaróan sok embert ismerek, annak ellenére hogy nem is beszélgettem velük.
Tegnap egy olyan helyet találtunk, ami olyan mint a könyvekben. Egy régi temető mögött, több száz elmúlt élet, rengeteg fa, szúrós bokor, kidőlt fejfák mögött. Jobbra két hatalmas igásló legelt, mellettünk egy darab megmaradt erdő, előttünk elhanyagolt föld, és a felhőkkel szabdalt, végtelen vörös ég. Csend. Szinte vágható csend.
Voltam már hatalmas, nyáron is havas hegyek tetején, láttam a magyarok történelmét, száz és száz várat, ezer éves sziklákat, forró szikes pusztát, zöld mezőket, igazi vadvirágos rétet, tavakat, folyót, barlangokat, bányát, halált, életet, de ez az egyszerű, félig rejtett, apró földdarab mindet felülmúlta.
Egyszerűbb volt mindennél. És nem volt tökéletes.
Egyszer megtalálom önmagam egy ilyen helyen, és boldog leszek, mert élek.
Boldog leszek minden csalódásommal, és minden teherrel ami rám szakad.
De legfőképpen azért leszek majd boldog, mert megismertem mindenkit akit ismerek, találkoztam azokkal akikkel kellett, átvertek, megaláztak, szerettek, segítettek... és én mégis minden egyes embert akivel csak összefutottam, vagy pár mondatot váltottam, teljes szívemből szerettem.
Mert képes vagyok mindenkit szeretni.
Naivan, és felelőtlenül, vagy megfontoltan, de szeretek mindent és mindenkit. Nem ugyanúgy, keveseket jobban, de mindenkit őszintén.
Akárki is tévedtél ide, és lehetsz bárki, ember vagy. És megérdemled a figyelmet.
Mert te is különleges vagy, és tudnod kell magadról hogy mindent megváltoztathatsz.
Írhatsz verset, regényt, festhetsz mesterművet, megváltoztathatod a világot.
Ezt mindenkinek tudnia kéne.
Mert az élet nem csak fekete és fehér. Jó lenne ha mindenki hasonlóan látná.
De innen mindenki csak menekül.
Két fehér forradás jelzi hogy én is elmenekültem volna.
Azon a novemberi éjszakán, egy kocsma hátsó udvarán ért volna véget az életem, ha nem rohantok oda értem.
1 milliméter választott el a semmitől. Amíg egyedül voltam még csak nem is sírtam.
Ahogy megjelentetek, olyan volt mint mint mikor felengedik a zsilipet. Azt hajtogattam hogy bocsánat, és hogy én nem akarok meghalni.
Akkor láttam a legtisztábban hogy mennyi minden van előttem, és mennyi mindenkinek van szüksége rám.
Ezért nem bánom meg soha.
